Krasznahorkai egy konfuciánus költő lenne?
Néhány rövid gondolat lepkékről, tangóról, életműről. No és a barbárokról.
A napokban értem Krasznahorkai László legújabb könyvének a végére, A magyar nemzet biztonsága című műnek. Lenyűgöző kifinomultság, szolid humor, bámulatos irodalom. Az élet apró, finom dolgai szelíden megrajzolva. Távolba és mélybe mutató kérdések, apró léptek, csendes botladozás, ártatlan tűnődések és súlyos sorskérdések. Krasznahorkai László már régóta lenyűgöz, újra és újra.
Különös művészeti ugrásban vettem részt az elmúlt hetekben, mert egymás után olvastam a legújabb művét, és rögtön utána a legelsőt, a negyven éve írt Sátántangót, ami szintén remekmű. Viszont nem bírtam ki összehasonlítás nélkül, vajon miképpen változott az alkotó írása a négy évtized alatt.
Az életműből több könyvet is olvastam már korábban, így azokkal is össze tudtam hasonlítani, de időben ez a két szélső állomása ennek a bámulatos pályának elgondolkodtató volt. Hogy honnan és hová, hogy miképp és hogyan. Az 1985-ös Sátántangó és a 2025-ös legújabb könyv, ami ráadásul abban az évben jött ki, amikor Nobel-díjjal jutalmazták az írót.
Már a Sátántangó is egy remekmű, de az azóta eltelt negyven év érése és csiszolódása csodálatosan jelenik meg az új könyvben. Mesteri, ahogy egyre kevesebb szereplőt mozgat, még kevesebb az esemény, még letisztultabb a forma, az üzenet mélységével pedig, talán még messzebbre is tekint.
A Sátántangó karakterei és hangulata magával ragadó, azonban mintha néhol egy-egy rész túl lenne írva (mondom ezt én, az amatőr tollforgató, haha). Viszont itt már ebben a 2025-ös könyvben semmi ilyesmi. Tömény, mégis könnyed, letisztult, mégis sokatmondó, mint egy szép kő, amit simára csiszolt a folyó vize a hosszú évek alatt. Egyszerű a mű, mint egy zen koan, ahogy a kérdései is szintén a messzeségbe mutatnak. A szereplők az életet kutatják; ki apró lepkeszárnyak mintázatát, ki nagyobb filozófiai kérdések mozgását. De mit kutat vajon az olvasó? – teheti fel bárki a kérdést, miközben lapozza a könyvet.
Krasznahorkai méltán kapta meg a legrangosabb irodalmi díjat, hiszen munkája magas művészet. Magas és kifinomult. Könnyed, légies, és messzire mutató. Ilyen alkotó tolmácsolásában kell valóban eltűnődnünk a magyar nemzet biztonságán, mert nem hagyhatjuk ezt a kérdést csak a barbárokra. Sőt, a kifinomultabb harcosok, a szamurájok is gyönyörködnek néha egy-egy cseresznyefán, kardjukat tisztogatva költői képeken tűnődnek, nyugodtabb napokon pedig, talán még a lepkék szárnyának mintázatán is elámulnak a teaszertartás után.
Emelt fővel, ünnepi ruhában, méltósággal vette át a díjat. Hosszú ősz haja és megjelenése engem valamifajta konfuciánus költőre emlékeztetett. Egy olyanra, akinek sorai egyszer talán még a barbárok lelkéig is elér.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
