Az elveszett busz: Ez nem csak egy újabb bozóttűz
Némely katasztrófa csendben érkezik. Mások széllel, szikrákkal és azzal a titokban kúszó rettegéssel jelentik be magukat, amely már azelőtt hatalmába keríti az embert, hogy tudatosulna benne a veszély.
Paul Greengrass legújabb alkotása, a The Lost Bus (Az elveszett busz) határozottan az utóbbi kategóriába tartozik. A film már a kezdő képsoraival fájdalmasan egyértelművé teszi: vége a jelentéktelen „bozóttüzek” korszakának. Ez a történet egy olyan világról szól, amely teljesen kibillent a természettel való egyensúlyából – és azokról az emberekről, akik közvetlenül e pusztító erő útjába kerültek.
A tavaly szeptemberben bemutatott alkotás a 2018 novemberében történt valós eseményeken alapul, amikor a Camp Fire tűzvész végigsöpört a kaliforniai Paradise városán. Ez lett az Egyesült Államok történetének legtöbb halálos áldozatot követelő erdőtüze, amely 85 életet követelt.
Greengrass nem életrajzi filmet forgatott, és nem is próbálta a traumát kerek narratív ívekbe csomagolni. Ehelyett egy nagyszabású, klasszikus katasztrófafilmet épített fel, amely az emberi kitartásban, a kollektív felelősségben és a csendes hősiességben gyökerezik. A történet Kevin McKay-t (Matthew McConaughey), a frissen felvett, zaklatott múltú iskolabusz-sofőrt és Mary Ludwigot (America Ferrera), az elhivatott tanárnőt követi, amint 22 gyermek életéért küzdenek egy olyan pokolban, amely egyszerre tűnik apokaliptikusnak és riasztóan ismerősnek.
McConaughey nyers őszinteséggel és a szerephez illő karizmával formálja meg Kevint. Az Oscar-díjas színész utóbbi évtizedben végbement átalakulása – a romkomok szépfiújából az önreflexív, kockázatvállaló karakterek felé forduló érett művésszé – itt válik teljessé. Kevint nem hősként ismerjük meg, hanem egy szabadesésben lévő férfiként: házassága romokban, tizenéves fia megveti, édesanyja kezd elszakadni a valóságtól, még a kutyája is haldoklik. A buszsofőri állás számára csak ideiglenes, szinte véletlenszerű kapaszkodó, és Kevin maga is éppolyan provizórikusnak érzi magát benne.
E háttértörténet némely részlete túl szájbarágós és közhelyes. Brad Ingelsby forgatókönyve (aki a Mare of Easttown-t is jegyzi) gyakran feláldozza a szubtextust a magyarázat kedvéért, a párbeszédekre támaszkodva ott is, ahol a puszta játék is elegendő lenne. A felvezető jelenetek a film leggyengébb pontjai, ám amint a tűz kúszni kezd a képmezőbe, ezek a narratív varratok mintha elégnének a hőségben.
America Ferrera alakítása Mary szerepében a buszsofőr érzelmi ellenpontja. Józan, állhatatos és mélyen emberi; mértéktartást visz egy olyan karakterbe, amely könnyen melodrámába csúszhatott volna – hiszen, ahogy gyakran hangoztatja: „csak kövessük a szabályokat, és minden rendben lesz”, nem igaz?
Ferrera és McConaughey között működik a kémia, amely nem filmes romantikán, hanem a közös felelősségvállaláson alapul. Legnagyobb kihívásuk nemcsak a fizikai veszély leküzdése, hanem a nyugalom megőrzése a gyermekek előtt, miközben titokban a saját családjukért rettegnek. A gyerekek sajnos nagyrészt névtelenek maradnak, ami korlátozza a filmet; csak egy-két karakternek van neve és vázlatos háttértörténete.
Greengrass magát a tüzet is karakterként kezeli. A lángok céltudatosan nyomulnak előre, a szél vészjósló jelzőrendszerré válik, a veszélyt pedig gyakran előbb halljuk, mint látjuk. A sound design oroszlánrészt vállal a történetmesélésben: a pattogó parázs és a zúgó levegő szinte fizikai fenyegetettségérzetet kelt. Pål Ulvik Rokseth operatőr (22 July, The Wave) sikeresen küzd meg a vizuális monotónia veszélyével – hiszen a tűz kevés variációt enged a vörösön, a feketén és a füstön kívül –, mégis képes tiszta és magával ragadó képi világot teremteni. Az alkalmankénti életlenség és dezorientáció itt nem hiba, hanem stíluseszköz: amikor ég a világ, a tisztánlátás luxus.
Greengrass erősen támaszkodik védjegyszerű képi nyelvére: gyors zoomok, könyörtelen kézi kamera és olyan mozgásérzet, amely ritkán hagyja megpihenni a képkivágást. A film döcögős első húsz percében ez a megközelítés kiegyensúlyozatlanul hat. Kevés a fix pontot adó totálkép, így a folyamatos rázkódás néha inkább véletlenszerűnek tűnik, mint kifejezőnek, sőt, olykor émelyítően zavaró. Azonban amint a történet belép a tűzbe, a vizuális nyelvtan kitisztul és megtalálja a ritmusát. A káosz szándékossá, a feszültség motorjává válik, és összetéveszthetetlenül „greengrassi” lesz. A helikopteres és drónfelvételek grandiózus perspektívát adnak, miközben tisztázzák a földrajzi viszonyokat, és kifejezetten ihletett döntés volt néha a tűz szemszögét alkalmazni. Rendkívül találékony megoldás!
A praktikus és digitális tűzeffektusok ötvözése súlyt ad minden jelenetnek. A tudat, hogy valódi, ellenőrzött lángokat használtak a forgatáson, olyan tapintható intenzitást kölcsönöz a filmnek, amelyet a CGI önmagában nem érhetne el. Archív híradófelvételek is beleszövődnek a narratívába, amelyeket a fényelés során szándékosan láthatóan hagytak, hogy fokozzák a közvetlenség érzetét. A film egy pillanatra sem hagyja elfeledni, hogy ez már megtörtént – és bármelyik pillanatban újra bekerülhet a hírekbe.
Yul Vazquez visszafogott erővel kelti életre Martinez főnököt, a válságkezelésért felelős koordinátort – az ő játéka menti meg a film első húsz percét. Vezetői stílusát a parancsolgatás helyett a figyelem határozza meg. Egy későbbi, sajtótájékoztatón elhangzó, alig visszafojtott mondata a film téziseként is felfogható: „Minden évben nagyobbak a tüzek, és egyre több van belőlük. Átkozott bolondok vagyunk, ez az igazság.” Ashlie Atkinson szintén kiemelkedő Ruby Bishop, a buszkoordinátor szerepében, aki a hatékonyság, az empátia és a növekvő pánik határmezsgyéjén egyensúlyoz; alakítása melegséget és némi könnyedséget visz a drámába anélkül, hogy aláásná a tétet.
Ahol Az elveszett busz megbicsaklik, az leginkább a papírforma. Bizonyos érzelmi csúcspontok kiszámíthatóak, a befejezés pedig olyan pedáns feloldás felé hajlik, amilyet a valóság ritkán kínál. Bár a film hű marad a valós események magjához, a hitelességhez nem feltétlenül tartozik hozzá a narratív rendezettség. Mégis, amikor a film működik, elemi erővel hat. A klimax felé vezető szakasz könyörtelen és fojtogató, egy hosszú, zene nélküli szekvenciában csúcsosodik ki – ez egy bátor és tiszteletteljes döntés. Itt a zajok, a zihálás, a hőség és a félelem bőségesen elegendőek. Nincs szükség túldramatizálásra.
James Newton Howard kottája takarékosan és célratörően csendül fel. Amikor megduzzad, azt a sorsfordító pillanatok jelzésére teszi, nem pedig az érzelmek manipulálására – leginkább a tűzön, a bizonytalanságon és a kimerültségen való átjutás pillanataiban. Ahogy Robert Frost költő mondja: „Az egyetlen kivezető út az, ami keresztülvisz”, és ez az iskolabusz számára az egyetlen opció.
Az elveszett busz egy régivágású katasztrófafilm modern, sürgető kérdésekkel. A klímaváltozás árnyéka minden képkockára rávetül. Ez nem öncélú látványosság; ez egy emberi arcokba csomagolt figyelmeztetés. Ez egy olyan film, amely megérdemelte volna a mozivásznat. Képernyőn nézve kevésnek érződik. Ha otthon nézi, tekerje fel a hangerőt. Vetítse ki a falra. Hagyja lélegezni.
Az elveszett busz már elérhető az Apple TV kínálatában.
Itt angolul is olvasható az arthereartnow.com társportálunkon, vagy elküldheted ismerősödnek
