Egyik csata a másik után: Paul Thomas Anderson forradalmi, kontrollált káosza
A világ még soha nem tűnt ennyire színesen elborultnak. Az Egyik csata a másik után az első pillanatban beránt egy bombarobbantásokkal, bankrablásokkal és gerillaharcokra emlékeztető megszállásokkal teli örvénybe, amelyeket mind a French 75 irányít – egy forradalmi csoport, amelynek vakmerősége már-már az őrület határát súrolja. Paul Thomas Anderson, a kortárs filmművészet egyik legelismertebb alkotója olyan precizitással rendezi meg ezt a szerteágazó történetet, hogy a káosz nemcsak szándékosnak, hanem elementáris erejűnek és folyamatosan magával ragadónak hat. Ebben a filmben az ideológia az abszurddal találkozik, a lojalitás az árulással, a történelem pedig – legyen személyes vagy politikai – makacsul nem hajlandó a múltban maradni.
Anderson, aki a Boogie Nights, az Inherent Vice és a Maestro rendezőjeként vált ismertté, egy évtizeden át formálta ezt a történetet, amelyet lazán Thomas Pynchon 1990-es regénye, a Vineland ihletett. Az eredmény egy szétáradó, elektromos erejű elegy: politikai szatíra, karakterközpontú komédia és robbanékony akciófilm egyszerre, amely valahogy képes egyensúlyban tartani a merész látványosságot a meglepően intim és kísértetiesen drámai pillanatokkal.
A film középpontjában a French 75 áll, egy föld alatti forradalmi csoport, amely egyértelműen emlékeztet a Weather Undergroundra, arra a szervezetre, amely a vietnámi háború ellen lázadt, és a polgárjogokért küzdött. A nyitójelenetek az ő radikális akcióikat mutatják: bankrablásokat, katonai létesítmények elfoglalását – köztük egy lélegzetelállító jelenetet az amerikai–mexikói határon –, és a mindent átható káoszt, amelynek célja „a rendszer elleni harc”. Tizenhat évet ugrunk előre az időben, és újra találkozunk az egykori tagokkal, akiknek élete máig szorosan összefonódik, miközben régi hűségek, árulások, és egy különösen karizmatikus „patkány” emléke kísérti őket – egy nőé, aki saját bőrét mentve adta fel társai nevét a hatóságoknak.
Leonardo DiCaprio Bobot alakítja, az egykori esetlen, ám éles eszű forradalmárt, aki ma már fáradt, kissé kiégett apa, és kamasz lányát, Willát próbálja nevelni – Chase Infiniti figyelemre méltó első filmszereplésében. Bob bombák és barikádok között töltött múltját felváltották a szülői kötelességek, a drogoktól és alkoholtól megviselt elme, valamint egy köntös, amely rég szebb napokat látott. Amikor megpróbál újra kapcsolatba lépni egykori forradalmár társaival, a helyzet gyorsan káoszba és burleszkszerű komikumba fordul, különösen azokban a telefonos jelenetekben, ahol képtelen felidézni azt a kulcsfontosságú kódot, amely segítene megtalálni a szökésben lévő lányát. Ezeket a pillanatokat nézve nehéz nem a saját tapasztalatainkra gondolni: banki ügyintézésre, egészségügyi labirintusokra, vagy bármilyen rendszerre, amely hajthatatlanul ellenáll. Anderson társadalom- és rendszerkritikája végig erőteljesen jelen van, és határozottan elutasítja mind a szélsőbal-, mind a szélsőjobboldali végleteket.
Az úgynevezett „első fejezetben” a Teyana Taylor által alakított Perfidia kerül a középpontba, Bob egykori társa és szerelme, aki elemi erejű jelenség. Egy ponton nyolc hónapos terhesen látjuk, amint puskával lő át egy mezőn – erőteljes kép ez a fékezhetetlen bátorságról, a lázadásról és a felelőtlen szabadságról. Döntései a film során a hősiesség és a teljes őrület között ingadoznak, egyszerre mozgatják a cselekményt, és mutatják meg forradalma mélyen személyes következményeit.
Sean Penn Colonel Steven J. Lockjaw szerepében egyaránt félelmetes, nevetséges és rajzfilmszerű alakítást nyújt: egy szélsőjobboldali antagonistát, aki megszállottan Perfidia körül forog. Első találkozásuk tűzijátékkal kísért látványorgia – részletek nélkül –, amely azonnal kijelöli mérgező, macska-egér játékukat, egyszerre feszülten és sötét humorral telítve.
Benicio Del Toro Senseit alakítja, Willa karateedzőjét és a baktani Cross városrész közösségi vezetőjét. Csendes, mégis mágneses jelenléte, sztoikus intenzitása élesen elüt a körülötte tomboló abszurditástól, és a film legemlékezetesebb komikus pillanatai közül többet is neki köszönhetünk – elég csak arra a jelenetre gondolni, amikor minden különösebb felhajtás nélkül kidobja Bobot egy mozgó autóból, közvetlenül azelőtt, hogy a rendőrség megállítaná őket.
És ott van Regina Hall Deandrája, a széthullott forradalmárok erkölcsi tengelye, akinek tiszta, rendíthetetlen elkötelezettsége váratlan melegséget és érzelmi súlyt ad a film egyébként rendkívül labilis világának.
Az Egyik csata a másik után egyik legnagyobb erénye Anderson azon képessége, hogy több történetszálat, műfajt és hangnemet képes egyszerre mozgatni anélkül, hogy elveszítené az összhangot. A film természetességgel kezeli az időugrásokat, visszaemlékezéseket és összefonódó karakteríveket, miközben egyszerre vizsgálja egy fiktív forradalom társadalmi következményeit és az egyéni, emberi döntések árát. Anderson forgatókönyve borotvaéles: feszültség, szatíra és sötét humor között ingadozik, gyakran ugyanazon a jeleneten belül.
A technikai megvalósítás legalább ennyire lenyűgöző. Michael Bauman operatőr egyaránt magabiztosan ragadja meg a tágas tájakat – lenyűgöző helyszínekkel, jobbról-balról áradó vizuális energiával –, a klausztrofób belső tereket és a pulzáló üldözéses jeleneteket. Andy Jurgensen és vágócsapata gondoskodik arról, hogy a káosz soha ne csapjon át követhetetlen zűrzavarba. A hangzásvilágot Jonny Greenwood zenéje uralja, amely fokozza a feszültséget, aláhúzza az érzelmi csomópontokat, és időnként ironikus ellenpontként működik, tovább erősítve a film fanyar humorát.
Anderson különösen erős abban, ahogyan bemutatja a múlt tetteinek generációkon átívelő hatását és az örökölt tulajdonságokat. Willa hirtelen egy hatalommal, erőszakkal és szabadságharccal teli világ közepén találja magát – ő az új generáció, aki a reményt testesíti meg egy őrült világban. A cím, Egyik csata a másik után, több szinten is visszhangzik: utal a társadalmi konfliktusok örök körforgására, a mindennapi személyes küzdelmeinkre, és azokra az örökölt harcokra, amelyek családokon és közösségeken keresztül öröklődnek tovább.
Kalapot emelve kell elismerni: a magas tétek ellenére a film soha nem veszti el emberi szívét. A robbanások, túszhelyzetek és radikális stratégiai tanácskozások között ott vannak a gyengéd, esetlen és abszurd pillanatok, amelyek emlékeztetnek arra, miért kötődünk ezekhez a szereplőkhöz. Bob évődése a lányával – és annak barátaival –, ügyetlen hősi próbálkozásai, valamint makacs kötődése régi barátaihoz és ellenségeihez egyaránt földközelben tartják a történetet.
Anderson szatirikus éle végig éles marad: egyszerre bírálja a szélsőbaloldali forradalmi hevületet és a szélsőjobboldali autoritarizmust, miközben azt sugallja, hogy az empátia, a pragmatizmus és a humanizmus gyakran a kettő között található. A filmnek erős jelenidejű tudatossága van, és sokszor kényelmetlenül, fájdalmasan aktuálisnak hat, még akkor is, amikor burleszkszerűen túlzó jelenetei a végletekig fokozzák az abszurditást.
A politikai szatíra, a karakterközpontú történetmesélés és az akcióval teli abszurdum kedvelői számára ez a film minden fronton teljesít. Leonardo DiCaprio alulértékelt komikai érzékkel villant, Teyana Taylor elementáris erővel uralja a vásznat, az ensemble szereplőgárda pedig valódi szívet ad egy erkölcsi, érzelmi és szó szerinti robbanásokkal teli történetnek. Anderson legújabb filmje összességében vad, okos és felejthetetlen utazás.
Az Egyik csata a másik után jelenleg a mozikban látható világszerte.
