Erich Kästner legkorábbi saját karácsonyi emlékeit jól ismerhetjük a Mikor én kisfiú voltam című önéletrajzi kötetéből. Régen olvastam már azt a könyvet, de máig emlékszem, mennyire összeszorult a gyomrom a szenteste leírásától. A boldogtalan házasságban élő Kästner szülők számára még kisfiuk megajándékozása is a hatalmi harc terepe volt, Erichnek pedig pattanásig feszült idegekkel kellett figyelnie, nehogy valamelyik szülő ajándékának látszólag jobban örüljön, és ezzel megbántsa a másikat. Ezek után az maradt meg bennem, hogy Kästner bizonyára nem emlékszik jó szívvel a karácsonyra.
Ám idén télen kezembe akadt az Interjú a Mikulással című gyűjteményes kötet, telis-tele szerzőnk karácsonnyal és szilveszterrel kapcsolatos kisprózáival, publicisztikáival és verseivel, és rácsodálkozhattam, milyen sokféle karácsony-képe volt még Kästnernek. Ő maga bizonyára sosem tervezte, hogy egymás mellé rakosgassa ezeket a szövegeket; ezt a könyvet Sylvia Kist 2014-re, a szerző halálának 40. évfordulójára állította össze, most pedig végre magyar kiadásban is olvashatjuk mindezt Győri László (próza) és Papolczy Péter (líra) jóvoltából.
A huszonhárom rövid szöveg az ünnepi időszak más-más aspektusára irányítja a fókuszt: forgószínpad-szerűen villannak fel szereplők, helyszínek, helyzetek, majd tűnnek el újra a szemünk elől. Azt hiszem, a legtöbb olvasónak úgy általában van egy olyan hallgatólagos elvárása a karácsonyi történetek és versek irányába, hogy ezek aztán tényleg kerek ívet írjanak le, és főleg megnyugtatóan és hiánytalanul érjenek véget; hiszen ünnep van, vagy mifene, nyilván mi magunk is szeretnénk a teljességet, bőséget, nyugalmat megélni. De persze Kästner nem lenne Kästner, ha kópé módon nem akarna még a csendes éjen, szentséges éjen is csavarni egyet. Vagy többet…
Bizony, a kötet jó pár szövegét alaposan áthatja a töredékesség, befejezetlenség érzése, még ha más-más okból is. Az És a Mikulásnak ki ad ajándékot? például egy kéziratos hagyatékban fennmaradt, egyetlen bekezdésből álló gondolatmenet, az Emberke és a nagy ajándék viszont egy hosszabb részlet az egyik Kästner-regényből, amelynek megértésével bajban lehetnek azok, akik nem olvasták a teljes történetet. (Vajon hány olyan német gyerek lehet, aki nem olvasta az Emberke-könyveket? És hány magyar?)
De még a szerzőjük életében befejezett, publikált, önmagukban álló novellákat és verseket is nagyrészt áthatja valami felkavaró cinizmus, sötét, már-már feketébe hajló humor, vagy éppen szomorúság. A Karácsonyi üdvözlet hanglemezen az ünnepi időszakhoz kötődő képmutatást figurázza ki (ugyan utáljuk a nagynénit, de jópofizni kell vele, mert nagy vagyont hagy majd ránk), az A szabály az szabály, még ha értelmetlen is viszont a bürokrácia embertelenségét és a létminimumon élő kisember tehetetlenségét mutatja be, aki karácsonykor még talán kiszolgáltatottabb is, mint az átlagos hétköznapokon. Sok szöveg foglalkozik a gazdasági világválság alatti karácsonnyal, például a Szenteste és a Karácsony a szabadban címűek, de ide kapcsolódik a kötet talán legszívmelengetőbb darabja is: Koch tanár úr, a karácsonyi angyal a maga szigorú, mogorva módján megajándékozza tanítványát az útiköltséggel, hogy az mégis meglátogathassa éppen munka nélkül tengődő szüleit.
Ebben a könyvben is találunk önéletrajzi vonatkozású elemeket. Ilyen például Kästner egy valós, szellemesen megfogalmazott köszönőlevele élettársának, Luiselotte Enderlének, aki a szanatóriumba küldött a számára karácsonyi finomságokat. De azt is megírta szerzőnk (Parancsoljon befáradni…), hogy szintén a válság alatt hogyan ünnepelték a nyögvenyelősen érkező karácsonyt baráti körével, köztük a név szerint is megemlített John “Johnny” Max Wilhelm Rappeport színész-étteremvezetővel és Paul Odebrecht kereskedővel. Az a történet pedig, amikor Kästner Mikulásnak öltözve látogatta meg Franz nevű unokaöccsét, de alaposan felsült ebben a szerepben, többféle verzióban is előkerül.
A magyar fordítás ügyesen adja vissza Kästner jellegzetes stílusát. Habár a pimasz, nyelvnyújtós-nyelvtekergetős humor sokszor feladhatta a leckét, mind Győri, mind Papolczy remekül vették ezeket az akadályokat. Viszont muszáj megjegyeznem, hogy Győri egyik döntésével, amelyet egy fordítói utószóban hosszan fejteget, nem értettem egyet. Ő ugyanis mind a Weihnachtsmann, mind a Sankt Nikolaus fordításaként következetesen a Mikulást használja, azzal magyarázván ezt, hogy magyar közegben a Télapó túlságosan összefonódott a szocializmussal, az ünnepek vallástalanításának sokszor izzadságszagú szándékával.
Talán azért mondom ezt, mert én már nem éltem abban a rendszerben, de számomra evidens lenne, hogy az egyértelműen a keresztény hagyományhoz kötődő Sankt Nikolaust fordítsuk Mikulásnak, a kereszténység előttről származó, majd azzal párhuzamosan jelenlévő, és manapság is saját jogon létező Tél/Fagy/Karácsony Apót pedig nevezzük a saját nevén. Más kérdés, hogy egyes szövegek tanúsága szerint maga Kästner is szinonimaként használta a Weihnachstmann és a Sankt Nikolaus neveket, tehát talán ő maga sem tulajdonított ennek akkora jelentőséget, mint most én.
Márpedig ha valamit megtanulhatunk Kästner kötetéből, hát azt mindenképpen, hogy nem érdemes túl komolyan venni a dolgokat. Még a karácsonyt sem. Hiszen nem azon áll vagy bukik az ünnep, hogy mennyire sikerül (pénzzel, idővel, erőfeszítéssel) megteremtenünk a tökéletesség látszatát. Inkább azon, hogy mennyire van szemünk a valódi tökéletességre, ami paradox módon éppen a tökéletlenségben, a lazításban, a nevetésben, a szorongásaink elengedésében, az egymás felé forduló őszinteségben és elfogadásban rejtőzködik… és Emberke-méretű szemekkel pislog ránk, mielőtt újra odébb nem siklik, hogy keressük csak tovább, és még tovább.
Erich Kästner: Interjú a Mikulással, Trend Kiadó, 2025, 112 oldal – itt kedvezményesen megvásárolhatod és bele is olvashatsz
