Mi egyszerűen nem tudunk karót nyelten zenélni – Beszélgetés Sárik Péter dzsesszzongoraművésszel
Az évtizedes múltra visszatekintő Cziffra Fesztivál 2026. február 11-22 között kiemelt zenei eseményekre invitálja a közönséget Budapest-szerte. Még izgalmassabbá teszi a programkínálatot, hogy a klasszikus műfaj, a folk, a jazz és a cigányzene kiválóságai jövőre is különleges koprodukciókkal készülnek, ezeknek értelmi szerzője továbbra is Balázs János Kossuth-díjas zongoraművész, a Cziffra Fesztivál alapítója és művészeti vezetője. A tét a különböző műfajok és rétegek közötti kapcsolódás, de vajon megfér-e majd ennyi dudás egy csárdában, megannyi kiváló zenész egy színpadon? A nagyszabású zenei programsorozat egyik főszereplőjét, a magyar jazz-szcéna legszerethetőbb fenegyerekét, Sárik Pétert kérdeztük erről (is), ő pedig a hideg, esős vasárnap dacára vállalta, hogy mesél egy kicsit az olvasóknak magáról és a fesztiválról.
Kezdeném rögtön azzal, hogy a Cziffra Fesztivál jelszava a „A zene szabadsága”. Ezt tudjuk egyrészről magához Cziffra Györgyhöz is kapcsolni, hiszen ő játszott különféle bárokban és lokálokban, sőt, egyszer egy munkatáborban is. Másrészről mind a fesztivál alapító-művészeti vezetője, Balázs János, mind pedig a febr. 11-i Bajnokok Ligája-est házigazdája, Batta András szintén régóta dolgozik azon, hogy a közönség kapcsolódni tudjon bizonyos „nehéznek” gondolt műfajokhoz. Tulajdonképpen itt kerültök ti a képbe az örömzenélésre mindig, minden körülmények között hajlamos Sárik Péter Trióval.
Azt gondolom, hogy mi a Trióval nem is tudunk másképp zenélni. Nagyon sok mindent csináltunk már az elmúlt húsz évben, a repertoárunk Bartóktól a Tankcsapdáig terjed. De a lényeg, hogy bármelyik műsorral állunk színpadra, vagy bármiféle színpadra állunk, legyen az a Zeneakadémia vagy egy kicsi klub, mi ugyanolyan lazák és közvetlenek leszünk és a közönségnek fogunk játszani.
Örömzenére számíthatunk a Cziffra Fesztiválon is? Nemcsak a jazzrajongó B-közép találja meg ezen az estén a számításait?
Számomra a legfontosabb, hogy az embereket feltöltsük, extázisba hozzuk a koncerteken, függetlenül attól, hogy éppen mit játszunk. Kezdetben, amikor még jazz-tanszakos voltam, különböző kávézókban „szolgáltattunk” háttérzenét, és a legrosszabb élményem az volt, hogy zavarok. Tehát, hogy konkrétan zavarom a zenémmel az embereket. És ezt borzasztó volt átélni. Aztán ez persze átalakult az évek folyamán, de az érzés megmaradt: szeretném, ha szeretnének. Hála az égnek szinte mindig teltház előtt játszunk, és el tudjuk azt érni, hogy a közönség vigyorog, sír, tapsol, énekel velünk, és ez a legszebb nekem az egészben. Úgyhogy a Zeneakadémián is pontosan erre számíthat a közönség, mert mi egyszerűen nem tudunk karót nyelten zenélni.
Ha már Bajnokok Ligája-est, bontsuk ki egy kicsit ezt a futball allúziót. Ti a Trióval már összeszokott csapatot alkottok, így kérdés, hogy a neves vendégművészek mennyire tudnak bekapcsolódni ebbe az olajozott játékba. Születnek esetleg emlékezetes gólpasszok?
Pont a héten volt egy különleges felkérésünk: egy díjátadón zenéltünk, négy nagyszerű szólistát kísértünk az est folyamán, akik mind teljesen különböző zenei hátországból érkeztek. Farkas Gábor Gábriel volt az első, aztán jött Péterfy Bori, majd Cser Krisztián operaénekes és Falusi Mariann. Ennél „összeszokatlanabb” vagy — jó értelemben — furcsább társaságot nem is lehetett volna összeboronálni, mégis tökéletesen működött. Így annak ellenére, hogy nem léptünk még fel együtt korábban Lakatos Mónikával, Balogh Kálmánnal és Dresch Misivel sem, én biztos vagyok benne, hogy a február 11-i Bajnokok Ligája-esten is remek lesz az összjáték. Ilyenkor előjön a jazz-zenének a legesleglényege, vagyis az, hogy bármikor, bárkivel, bármilyen szituációban, szinte minimális próba vagy megbeszélés nélkül is egy komplett koncertet tudunk adni. A kulcs a folyamatos és nagyon intenzív egymásra figyelés. Az ember ilyenkor szinte belekúszik a másik szívébe, lelkébe, figyeli a legfinomabb rezdüléseit is, és megpróbálja kitalálni a gondolatait, megérezni az érzéseit. Ez egy nagyon éles helyzet és a közönség imádja, amikor ezek az energiák beindulnak.
Egy izgalmas idézet motoszkál most a fejemben: tőled származik, és valahogy úgy hangzik, hogy „a jazz pofátlan, mindenből elveszi, ami neki kell”. Kifejtenéd ezt kicsit bővebben is az olvasóknak?
A jazznek már a létrejötte is különleges volt, hisz (legalább) két különböző világból, két különböző zenei stílusból adódott össze. Ugye volt az afrikai vonal, amit a rabszolgák hoztak: a ritmus és az a fajta lelkület, amivel a bánatukat kifejezték. Aztán ez becsatlakozott az európai zenéhez, amivel ők Amerikában találkoztak, és ez a kettő összekapcsolódott. Azért pofátlan, vagy szebben mondva praktikus, mert az első pillanattól nagyon érzékenyen rezonált mindenre, tehát bármilyen új zenei stílus megjelent, automatikusan felcsippentett belőle dolgokat, elvette azt, ami neki kell. Ezért is van az, hogy hihetetlenül sokféle jazz alakult ki. Nem nagyon tudok más zenei stílust, amelyik ennyire rugalmas és változatos lenne. Például most a Bajnokok Ligája-esten nagyon erősen ott lesz a folk mindhárom szólista részéről, így talán nem lövünk le poént azzal, ha elmondjuk, folk jazz fog megszólalni a Zeneakadémia színpadán.
Hogyan képzeljük el a te saját, személyes zenei fejlődésedet? Egyenes út vezetett a klasszikus zenétől a jazzig? Teljesen kimaradtak a könnyű műfajok az életedből?
Nem, nem, abszolút nem. Épp ellenkezőleg! Teljesen más környezetből jöttem. Nem volt zenész a családban, civil légkörben nevelkedtem, és ehhez most már tudatosan ragaszkodom is. Soha nem akarok „művész úr” lenni, ha így szólítanak, azt a „maradjunk inkább a Péternél”-re módosítom.
Ezek szerint voltak könnyűzenei kedvenceid?
Az első kedvenc zenekaraim a Hungária és az ABBA voltak, amiket anyuéktól hallottam. Aztán diszkós lettem, majd heavy metálos, aztán jöttek a magyarok: Edda, Bikini, Első Emelet, Beatrice… A zenei tagozatos osztályban pedig napi szinten a népzene és a klasszikus zene. A jazz műfajjal egészen későn, olyan 17 éves koromban kötöttem barátságot. Mikor a jazz-tanszakra kerültem, emlékszem, pont Cziffra Györgyöt és Máté Pétert hallgattam állandóan. Ez a kettő ment felváltva.
Az egy érdekes kombináció lehetett.
Igen, amúgy két zseni, a saját műfajában. Én a zenekaron belül is fontosnak tartom azt, hogy mindannyian érdeklődő, nagyon nyitott zenei- és világlátású emberek vagyunk, és ha van erényünk, akkor az az, hogy teljes mértékben hiányzik belőlünk a sznobság.
Nemcsak előadóként, hanem zeneszerzőként is aktív vagy, és bátran kísérletezel különböző műfajokkal, hiszen például a Recirquel társulatnak is komponáltál már. Hogyan indul el nálad egy-egy ilyen alkotási folyamat?
Várakozással és befelé figyeléssel. A zeneszerzés misztikus dolog, nincs recept arra, hogy kell nagy hatású zenét írni, máig nem tudjuk, miért lesz valami sláger. Szerintem épp ezért a komponálás leglényege nem is tanítható. Ha ráérzel, hogyan kell érzelmeket hangokká transzformálni, ha jön az „ihlet” és abból valami olyan születik, ami megérint másokat, akkor szerencsés vagy, kiválasztott vagy. Ha nem, akkor tanulhatsz bármennyit, nem fog megszületni a csoda. Pont, mint a hangszeres játéknál.
A Cziffra Fesztivál kiemelt programjain február 11-22 között sok izgalmas zenei együttállás fog megvalósulni olyan ismert nevekkel, mint Miklósa Erika, Balázs János, David Fray, Gubik Petra, Törőcsik Franciska vagy éppen Lackfi János. Zenészként izgalommal tölt el egy-egy ilyen rendhagyó koprodukció?
Nagyon-nagyon bírom a Cziffra Fesztiválban azt a fajta nyitottságot, hogy lehetőséget ad az olyan alternatív dolgokra, mint például a miénk is. Az állandó kísérletezés mellett másik nagyon nagy erénye, hogy fantasztikus, igazi világsztárok jönnek el ide. Úgy gondolom, egy fesztivált kétszeresen hitelesít az, hogy a legkomolyabb szintű muzsikusokat, világsztárokat lépteti fel, emellett lehetőséget ad önmagának és a közönségnek is arra, hogy belekóstoljon más műfajokba, tágítsa a határait.
Kell vajon a nyitottsághoz az a felismerés, hogy a zenéhez az emberek legszélesebb rétegei tudnak igazán, szívből kapcsolódni?
Van egy kedvenc fotóm az egyik fellépésünkről. Mindig kérek képeket a közönségről, szeretem látni utólag az arcokat: tökéletesen megmutatják, hogy milyen volt a koncert. A képen két egymást nem ismerő ember ül, egymás felé fordul, és tele szájjal kacag a másikra. Nem ismerik egymást, én viszont ismerem mind a kettőt, és tudom róluk, hogy az egyik meglehetősen szélsőségesen egyik fajta politikai gondolkodású, a másik meg kifejezetten az ellenkezője. Tudom, hogy ha ezt tudták volna a másikról, akkor nemhogy nem mosolyogtak volna így egymásra, de el is ülnek egymás mellől. A koncerten viszont a felszínen való különbözőségük ellenére ugyanúgy éreztek. Szerintem a muzsika, a művészet, a nagybetűs Művészet az, ami annyira mélyre tud nyúlni, vagy olyan magasra tudja emelni az embereket, ahol már teljesen lényegtelenné válik az, hogy amúgy mit gondolunk a világ felszínéről. Az igazán emelkedett pillanatokban egyek vagyunk, ugyanolyanok vagyunk.
Mi a Trióval nagyon sok országban játszottunk már, és nekem a legfurcsább megélésem az, hogy nagyon kicsi különbség van az emberek között. Én azt gondoltam, hogy mondjuk egy kínai lényegesen különbözik egy némettől, ahogy az is egy orosztól vagy finntől, egy kazahtól és így tovább. És igen, a felszínen lehet, hogy úgy tűnik, de ha abban a mélységben vizsgáljuk őket, amiről beszéltem, élet és halál tekintetében, akkor arra jöttem rá, hogy pontosan ugyanattól nevetnek, ugyanattól sírnak, attól szomorúak és attól vidámak, mint bárki más a Földön. És ha erre tudnánk koncentrálni, akkor sokkal szebb és békésebb lenne a világ. Sajnos a politikának és biznisznek viszont pont az az érdeke, hogy ne hagyjon minket elmélyedni, a lényegre figyelni, hanem a felszínen tartson, és ott a hullámok között dobálja a csónakjainkat.
Tehát a zene, az igazán jó zene, azokhoz a mélyebb tartalmakhoz nyúl bennünk, amelyek közösek más nemzetekkel. Vajon lehet-e közös egy-egy sajátos íz, temperamentum, hangulat? Szeretik például a külföldiek Bartókot? Mert az X Bartók lemezt azért megturnéztattátok párszor…
Nagyon érdekes volt, amikor Kínában játszottunk egy klubban, kicsi klubban, huszonéves közönség előtt. Amikor elkezdtük a Topogót játszani, akkor fogták magukat, és felálltak táncolni. Mert nem tudták, hogy Bartókra nálunk nem szokás táncolni. Amikor meg Finnországban játszottuk először a Bartók programot, akkor a szervező jött, és előre szabadkozott, hogy ne lepődjünk meg, a finn közönség kicsit visszafogottabb. Ehhez képest a harmadik számnál állva, tombolva tapsoltak és üvöltöztek. Kazahsztánban meg már az első után. Igazából akárhova mentünk, a Bartók-műsorral mindenhol kiváltottuk ezt a hatást, de hát azt gondolom, nem véletlenül lesz valaki a világ egyik első számú zeneszerzője. Talán pont azért, mert olyan mélyre tud nyúlni ott, amiről az előbb beszéltünk, hogy az — bármilyen nemzetiségű is legyél — hat rád.
Köszönjük Sárik Péternek a beszélgetést, és kívánjuk, hogy mind a Trió, mind pedig a Cziffra Fesztivál programjai 2026-ban is a közönség szívéhez tudjanak szólni.
Sárik Péter honlapja, fotókkal, interjúkkal, zenével: https://petersarik.com/
Írta: Kunyik Kinga
