Haruki Murakami New Yorkban: Életműdíj, jazz-est és gondolatok Japán kulturális arcáról
Haruki Murakami, a 76 éves, Tokióban élő író és az irodalmi Nobel-díj állandó várományosa múlt héten New Yorkban tett látogatást, ahol szavai szó szerint zenére lettek hangszerelve, és elismerő szavakkal illették pályafutását. Az írót két rangos díjjal is jutalmazták Manhattenben évtizedes történetmesélői, műfordítói és esszéírói munkásságáért.
Kedden este a Center for Fiction adta át neki a Kiválóság az Irodalomban Életműdíjat, amelyet korábban olyan Nobel-díjasok vehettek át, mint Toni Morrison és Kazuo Ishiguro. Két nappal később a Japan Society egy zenés, jazzes tiszteletadást rendezett „Murakami Mixtape” címmel a The Town Hallban, ahol a társaság éves díját is átadták neki – olyan „ragyogó egyének” elismerésére, akik közelebb hozták egymáshoz az Egyesült Államokat és Japánt.
Az író, a futó és a jazzrajongó
Murakami rajongói jól ismerik regényeit, mint a Kafka a tengerparton vagy A kurblimadár krónikája, és úgy azonosítják témáit, mint az identitás, az elszigeteltség és az emlékezet körei. De tisztában vannak nem irodalmi szenvedélyeivel is: a sörrel, a baseballal, a futással és a jazz-zel.
A Center for Fiction gáláján, a Cipriani 25 Broadway patinás épületében, Patti Smith, Murakami régi csodálója mutatta be az írót a „Wing” című balladával. Felidézte első találkozását az íróval, felmutatva debütáló regénye, Hallgasd a szél dalát egy régi példányát, és felolvasta a nyitómondatot: „Nincs tökéletes írás, ahogy nincs tökéletes kétségbeesés sem.” Smith hozzátette: „Azonnal megfogott.”
A New York-i lét kérdései és a zene
A The Town Hallban tartott „Mixtape” esemény teltházas, kétnyelvű este volt, amely zenei, felolvasásokból és gondolatébresztő részekből állt. Az estét Murakami nyitó- és záróbeszéde keretezte, a házigazdák Jason Moran díjnyertes jazz-zongorista, Motoyuki Shibata fordító-kiadó és Roland Nozomu Kelts szerző-tudós voltak. Az esemény egyszerre volt szórakoztató a laza rajongók számára (ritkán látni rögtönzött bárt a színpadon írói esten), és oktató jellegű a szakértőknek is, bemutatva az angolul kevéssé ismert Murakami-műveket.
Felolvastak a szürreális Hard-Boiled Wonderland és a világ vége című regényből és a Miről beszélek, ha futásról beszélek című memoárból. Kiemeltek ritkaságokat is, például egy régi esszét New Yorkról, még mielőtt Murakami valaha is látta volna a várost.
„Valóban létezik New York City?” – elmélkedett Murakami. „Száz százalékig nem hiszem a város létezését. Kilencvenkilenc százalékban, mondanám. Más szavakkal, ha valaki odajönne hozzám, és azt mondaná: »Tudod, valójában nincs is New York City«, nem lennék meglepve.”
A zeneszeretet központi eleme volt az estének. Murakami viszonya a jazz-zel a tinédzserkorában kezdődött, 1963-ban, amikor Art Blakey és a Jazz Messengers Japánban turnézott. Ez az élmény éledt újjá a The Town Hallban, amikor Moran a zenekar utolsó élő tagját, a 88 éves Reggie Workman basszusgitárost hívta a színpadra, aki a többi zenésszel együtt jammelt az „Ugetsu” című dalra.
A japán kultúra „arca”
Murakami röviden megjelent a végén, hogy felolvasson egy részt japánul a Kafka a tengerparton című művéből, és elmagyarázta, hogy lehet, zenész lett volna író helyett, de nem bírta volna a mindennapi próbákat. Az este elején, a Japan Society elnök-vezérigazgatója, Joshua Walker által angolul felolvasott megjegyzéseiben Murakami megosztotta benyomásait New Yorkról, ahová 1991-ben érkezett.
„Akkoriban volt a »Japán-verés« csúcspontja” – mondta Murakami. „Lehetett találni olyan eseményeket, ahol egy dollárért adtak egy kalapácsot, és szétverhetett egy japán autót.”
1991. december 7-én, a Pearl Harbor elleni japán bombatámadás 50. évfordulóján azt tanácsolták neki, maradjon otthon, „hátha baj lesz”. Az író akkor kezdte magát szívesebben látottnak érezni, amikor Japán gazdasága évtizedekig tartó hanyatlásba kezdett, és az Egyesült Államokra jelentett fenyegetés láthatóan csökkent. Azonban továbbra is elszigeteltnek érezte magát szülőhazája „kulturális” hiányossága miatt.
„Gyakran hallani, hogy Japánnak nincs igazi arca, nincs identitása. Szinte soha nem találkoztam kortárs japán szépirodalommal amerikai könyvesboltokban. Japán íróként nem tehettem mást, mint éreztem a válság valódi ízét” – mondta.
„És most látom a fiatal japán írókat külföldre merészkedni, elismerést szerezni irodalomban, a zenében, a filmben, az animében és még sok másban. A fejlődés figyelemre méltó. Gazdaságilag az emberek Japán utolsó három évtizedéről beszélnek, de kulturálisan, azt hiszem, igazságos azt mondani, hogy Japán arca végre megjelent.”
