„Nagyon-nagy nyomorúságban éltünk, de ebből semmit nem éreztem” – Rudolf Péter őszintén mesélt gyerekkoráról és a pályaválasztásról
Gyerekkor a falu szélén
Rudolf Péter 66 évesen is tisztán emlékszik arra a világra, amely meghatározta személyiségének alapjait. A Vígszínház igazgatója a Zenit portrésorozatában idézte fel gyerekkorát, amikor pedagógus szülei Budapestről egy apró faluba, Őrszentmiklósra kerültek. Később Vácdukán éltek, majd Vácra költöztek, de az első öt év természeti közelsége örökre nyomot hagyott benne.
A falu szélén laktak, a kisfiú pedig gyakran elszökött az óvodából, hogy az erdőt járja. A szabadság, a nyugalom és a természet oltalma olyan élményekkel ajándékozta meg, amelyek ma is békét jelentenek számára.
„A szabad ég alatt valahogy távol vannak a városi fények. Ez, mint kupola, valami békét mindenképpen jelent nekem” – mondta.
Boldog gyerekkor szűkös években
A színész-rendező ma már tudja, milyen nehézségekkel küzdöttek a szülei, de gyerekként ebből semmit nem érzékelt. „Nagyon-nagyon boldog gyerekkorom volt. Nagyon-nagy nyomorúságban éltünk, ezt a szót nem használtam, nem értettem, nem tudtam.” A szülők generációja még a háború utórezgései között nőtt fel, bombák elől menekült és gyakran éhezett.
A mindennapi megélhetéshez szükséges kreativitás azonban természetessé vált számukra. „A szüleim két üres bőrönddel mentek a házasságba, de hogy én ebből soha semmit nem éreztem. Soha semmi nyafogás nem volt, mindig valami megoldás.” Ez a szemlélet, a derű és az alkalmazkodóképesség a felnőtt Rudolf Péter világlátását is meghatározta.
A pedagógus szülők hatása
A színész mindig hálával beszél szüleiről. Édesanyja megszállott pedagógusként nemcsak tanított, hanem példát is mutatott: kitartást, szorgalmat és azt a képességet, hogy a semmiből is lehet valamit teremteni. Ezek az értékek később abban is szerepet játszottak, hogy Rudolf Péter a művészi pályát választotta.
Ugyanakkor sok más irány is foglalkoztatta. Mielőtt a színház felé fordult volna, egyetemi tanulmányait a jogi karon kezdte.
Dr. robin hood vagy színész?
Kevesen tudják, de Rudolf Pétert valóban vonzotta a jog, a diplomácia, sőt a riporteri pálya is. Szinte derűsen idézi fel, hogyan képzelte el magát „dr. Robin Hoodként”, aki a kisemberek oldalán küzd a nagyvállalatokkal szemben.
Érdeklődött az építészet iránt is, és a zenéhez is volt kötődése, bár úgy érzi, ezt a tehetségét kevésbé bontakoztatta ki. „Nagyon sajnálom, hogy nem tudok hangszeren úgy játszani. De így is le tudok ülni egy zongorához… el tudok klimpírozni a magam örömére” – nevetett.
Mégis úgy véli, hogy minden út valahogy ugyanoda vezetett: a színház és a film világába. Ezekben az alkotófolyamatokban ugyanis egyszerre jelenhet meg a jog iránti érdeklődés logikája, a diplomácia érzékenysége, az építészet strukturáltsága, a zene ritmusa és a riporteri kíváncsiság.
Szerelem a színház iránt
Rudolf Péter ma már biztos abban, hogy a helyén van. A színház és a filmkészítés lett az otthona, ahol nemcsak ő lel örömöt, hanem a közönség is. Bár tréfásan azt mondja, talán elveszítettünk egy kitűnő építészt vagy egy karizmatikus riportert, mégis mindenki jól járhatott azzal, hogy végül színész lett.
Életútját hallgatva úgy tűnik, hogy a sors, a tehetség és a családi örökség együtt mutattak egy irányba. A története pedig újra bizonyítja, hogy a legnagyobb erő gyakran a szerény körülmények között kapott szeretetből és stabilitásból fakad.
