Milyen árkokat ásunk magunk köré – és ki meri betemetni őket?
Ötévesen még az a fontos vízválasztó, hogy ki az, aki összekeveri a tejbegrízt a kakaóval, és ki nem. Később, az iskolában már az, hogy valaki nézi a Való Világot, valaki nem.
A kiskamasz lányok közt aztán lesznek, akik szépek, és akik nem (ez bizony a felnőttnél sokkal szigorúbb és kegyetlenebb mérce), a fiúknál pedig azok, akik határozottak, erősek, és akik teszetoszák, mélák, gyengék.
Egészen pici korunktól fogva tudjuk, hogy fontos, hová tartozunk, és legalább ilyen fontos az is, hogy hová nem. Bár a felnőttek elmagyarázzák, hogy nem szabad kirekeszteni azt, aki más (kivéve, ha verekszik, vagy lop, vagy megbocsáthatatlanul rossz tanuló), mégis tőlük tanuljuk el, hogy vannak a kizárásnak olyan formái, ahol a fal üvegből van, de attól még törhetetlen.
Hogy árkokat kell ásni magunk köré, önvédelemből.
Van, aki érdemalapú világban gondolkodik, ahol a lecsúszottnak nem jár sajnálat, és van, aki a rendszert okolja, melyben az egyenlőtlenség kódolva van. Van, aki katolikus, és van, aki liberális. Van, aki határon túli magyar, és van, aki Magyarországon született. Van, aki söpör, és van, aki söpörtet, ahogy már Szabó Magda Emerence megmondta.
Vegán, nem vegán. Gyerekes, (ön)tudatosan gyerektelen. Szoptat, nem szoptat. Budapesti, vidéki. Budai, pesti.
Van, akinek a karácsony ünnep, és van, akin pofonként csattan a „boldog karácsonyt”. Van, akinek már november elejére elege van abból, hogy ismét megfeszüljön, kudarcot valljon abban, ami számára nem fontos, csak úgy érzi, kellene, és egykor megtanult rendesen viselkedni.
És van, aki derűsen készül, ünnepelni akar, a saját szabályai szerint, és olyan is van, aki más szabályai szerint, de megbékélt ebben, más pedig kívánja, bárcsak lenne ott valaki, hogy mást akarjon.
Azért, mert karácsony van, ez még ugyanaz az árkok szabdalta világ. Némelyiket át tudjuk lépni, másokat nem. Sok árok van, egyre több, és egyre kevesebb olyan ember, akitől nem választ el legalább néhány.
Vannak, akiket az évek sem lassítanak le, sőt, egyre erősebb meggyőződéssel ássák az árkokat, nem bírják nézni, ha a gyerekük esetleg nem segít, sőt, átlépi, betemeti, belülre hoz valakit, aki nem ide való.
Gyanakodva szemlélnek bárkit, aki közelít, és a szomszédba költözött ifjú pár karácsonyra áthozott szelet süteményét a biztonság kedvéért a kukába dobják, ki tudja, nem-e mérgezett, elvégre az a nő még kiflivel traktálta a lépcsőház ajtaja előtt tanyát verő hajléktalant, ezen jól össze is vesztek akkor, az ilyentől bármi kitelik.
De vannak, akik idővel leteszik az ásót. Bölccsé érnek vagy elfáradnak, nem tudom, de már nem áskálódnak, inkább szemlélődnek, a sok nézelődésben aztán valamit meg is látnak. Hogy egymásra vagyunk utalva, és ez időnként talán elkeserítő, de meg nem változtatható.
Ettől még nem lehet mindenkivel jóban lenni, sőt, azokkal is nehéz, akikkel szeretnénk. De lehet nem ártani, nem tenni megjegyzést. Nem zsarolni, nem csikarni ki ígéretet, és egyáltalán, nem kérni azt, amit a másik nem akar odaadni, és nem adni azt, amit nem kért.
Nem várni csodát, de nem bántani mást, aki még várja.
