Szerényi Gábor Egy lendületből című kiállítását Ulrich Gábor nyitotta meg november 20-án, csütörtökön 18 órakor a Fugában.
A kiállítás megnyitószövegét itt olvashatjátok, alul pedig rajzokat találtok, amelyeket Szerényi Gábor válogatott a kiállítás anyagából, plusz néhány fotó is szerepel a kiállításmegnyitóról.
A kiállítás megnyitóján Szabó Orsolya, a Fedél Nélkül munkatársa mondta el Feé József, nem rég elhuny hajléktalan költő versét. A megnyitón részt vett Szabó Orsolya vakvezető kutyája is.
Impete uno
A barna doboz ma este úgy borul a falakra, mintha a levegő maga növesztette volna rá ezeket a finom-hangos rezgésrétegeket, a folyamatosan hullámzó jelentésmassza-képződményeket, melyek hol kitágulnak, hol összepréselődnek, és közben létrehoznak egy új rendszert: a karton-metaforalegelőt, ahol a szavak úgy nőnek, mint a jelentéspolipok, miközben valahonnan a doboz gyomrából egy halk, kókuszillatú remegőhang-réteg próbál kiszökni, mintha a karton rostjai közt rekedt volna egy apró, meg nem nevezett hangszer, amely makacsul tovább próbál létezni, és közben a hideg megfontolt mozdulattal szabdalja a teret, a köd pedig beleakad a doboz szélébe, mintha egy páraszál-rezgőfonalat próbálna visszatekerni a saját, időtlen gombolyagába, és a figurák nem egyszerű alakok, hanem inkább kartonból kinövő emberkontúr-kísérletek, amelyek időnként átlépnek a valóság és a metafora között húzódó membránhatár-résen, belecsúszva a téridő-padlóba, ahol az ókori szoborködtér, a futurisztikus neon-fagyfolyosó és egy századfordulós kávéházi-félálomsarok ugyanazon a másodpercen osztozik, miközben a közelgő tél úgy járkál, mint egy kéretlen hangulatfőúr, aki minden kabátnyílásba beledugja a kezét, hátha talál egy elszáradt kenyérhéj-emlékmaradékot vagy valami ennivaló-sóhajzörejt, és ilyenkor hallani, ahogy a doboz mélyéről valami nesz-szívű, motyogáshőmérsékletű hangcsóva próbál felúszni a fény felé, mintha egy kartonból készült torok próbálná elmesélni a saját álmatlan éjszakáját, és a karton recsegése néha olyan, mintha gyomorhang-fantom számolná a ritmust: éhező-suttogás, vágycsikorgás, hideg-ízű csendropogás, miközben a testtartások ezt a furcsa lüktetést követik, egy vállrándulás közben megmozdul a vágyéhség-árnyék, felvillan egy fázós levegőharapás, mert a létbevetettség itt fekete és édeskésen kegyetlen, hiszen a rajzok néha visszavillantanak egy grimaszmosoly-forgácsot, épp akkor, amikor a doboz mélyéről előbukkan egy sötétség-ízű hangulatrepedés, és most már tisztán hallatszik az a bizsergő kartonmoraj, az a fénytelen énekfoszlány, amely úgy járja át a teret, mintha maga a doboz próbálná megpengetni a valóság húrtalan hangszereit, és a vizuális mondatok pedig úgy csúsznak előre, mintha jam session zajlana a papíron, improvizált gondolathajtásokkal, mellékmondat-burjánzásfolyamokkal, lüktető nyelvszinkópával, miközben a fagy és a sötét teljesen összeolvad, a kabát redőiben ott lapulnak a sóhajízű cukormaradékok, a szürkület-falatkák, az elcsent vágyszilánkok és a hideg által megkeményített húsillusztrációk, mert az éhség itt nem egyszerű fizikai hiány, hanem egy paradicsomoskáposzta-ízű lüktetés, amely áthatja a karton minden mikroszálát, miközben a doboz maga a nagy képmutáció-felhő, amely nem hordoz, hanem álmodik, nem megmutat, hanem megteremt, és a figurák nem a papíron vannak, mert a papír szüli őket, és a karton-lét úgy rezeg, mint egy hangulatmotor, amely egyszerre működik étvágygenerátorként és emlékzúgás-hordozóként, és ebben a rezgésben ott az a halk, makacskodó dobozhang – mintha a karton tele lenne még kimondatlan mondatokkal, csuklás-ritmusú titkokkal, és néha úgy dörren egy belső visszhang, mintha egy hangjegy épp most próbálna megszökni a papírból –, mert amikor a doboz-világ összes, instabil rezdülése egyszerre szakad át rajtad, rájössz, hogy ezt a furcsán hömpölygő, sötétségtől és éhségtől pulzáló valóságot csak úgy lehet megérinteni, ha nem félsz belépni…egy lendületből.
A legfrissebb képzőművészeti cikkek
