Varázslatos eredettörténetek kicsiknek és nagyoknak
Gondolkodunk-e néha arról, vajon hogyan született meg a Föld? Milyenek voltak az első emberek? Honnan kapták a nevüket a hét napjai? Miért pont 365 nap van egy évben? A Legendás mesék című könyvben ezekre a kérdésekre és sok minden másra is fény derül, persze egészen sajátos megközelítésben.
Lassan már meg sem lepődik az egyszeri olvasó azon, hogy ismét vannak hivatásos mesemondók a világon. Valójában minden mese, amit élőszóval mesélünk, egy-egy kísérlet arra, hogy visszahelyezzük ezt az ősi műfajt „homéroszi jogaiba”. A mese túl sokáig pihent a könyvek lapjain betűkbe zárva, ideje volt már, hogy kiengedjük, mint szellemet a palackból.
Ilyen hivatásos mesemondó például az angliai Laura Sampson, aki saját magát csak úgy nevezi: „a szavak kovácsa”. Középkori angol irodalomból diplomázott, ugyanakkor érdeklődéssel fordult a skandináv és japán mítoszok világa felé is. Mivel édesapja Trinidad és Tobagó-i, így a Karib-térség legendái sem állnak távol a szívétől, jelenleg pedig a japán noh színház rejtelmeit vizsgálja mesterszakon, tehát elmondható, hogy mind az európai, mind az Európától távol eső vidékek mese- és mondavilága ismerős terep számára.
Színes előadásaival, élénk fantáziájával meghódította a közönséget. Növekvő népszerűsége azt az ellentmondásos helyzetet szülte, hogy a meséket, amelyek élőszóval már bizonyítottan jól működtek, mégiscsak vissza kellett bújtatni egy könyvbe. Ez a könyv lett a Móra kiadónál frissen megjelent Mythical Tales, magyar fordításban Legendás mesék.
Noha a megcélzott korcsoport 3+-os, Sampson mégis az egyik legtágabb és legbonyolultabb témához nyúlt a Legendás mesékkel: a történetek, amelyek bekerültek a könyvbe, a világ keletkezéséről, az emberiség születéséről szólnak. Akad persze néhány kakukktojás köztük, ezek általában természeti jelenségekre vagy konkrét földrajzi helyek (pl. Roland-hágó) létrejöttére keresnek magyarázatot, esetleg olyan jól ismert hősök szerepelnek bennük, akiknek a neve ismerősen cseng a felnőtt olvasók előtt.
Ezeknek a meséknek nyilván több változata létezik a források szerint is, így csak a szerzőn múlott, hogy melyiket emelte be a könyvbe, illetve hogyan vegyítette a különböző verziókat a kívánt hatás elérése érdekében. Az elsődleges szempont láthatóan az volt, hogy a merítés minél szélesebb legyen, így találhatunk a könyvben afrikai, cseh, polinéz vagy éppen egyiptomi meséket.
Az szintén fontos lehetett a szerző számára, hogy női hősök is megjelenjenek a könyvben, így kerülhetett bele például a Libuše királynőről vagy a legendás skót harcosnőről szóló történet. Ejtsünk azonban néhány szót a populárisabb hősökről: a könyv PR értékét nagyban növeli, hogy a Vaiana 1-2-ből ismerős Māui, vagy a Thor-filmekben ábrázolt Loki is felbukkan egy-egy mesében. A gyerekek számára mindez talán jelentőség nélküli, azonban a felnőtt olvasó így hasznos kapaszkodókra lel a mesék felfedezése közben.
Ezzel máris fény derült a könyv nagyjából egyetlen hátulütőjére: az eredeti mesék sokszor annyira szövevényes narratívával rendelkeznek, hogy ember legyen a talpán, aki becsülettel követni tudja őket a végkifejletig. Ezt Laura Sampson oly módon igyekszik áthidalni, hogy ügyesen egy átlagos elalvás előtti mese optimális időbeli kereteihez igazítja a szerteágazó történetet, így mire a képzelet elfáradna benne, hopp, már véget is érnek. Attól tehát nem kell tartanunk, hogy egy-egy mese elfogyasztása túlzottan megfeküdné a gyomrunkat.
Mivel a megcélzott korosztály még nem képes hosszú időn át kitartóan koncentrálni egy dologra, így náluk kifejezetten jól működhet a kaleidoszkópszerű, csúnyább szóval élve Insta sztori-szerű mesélési mód, ami épphogy fel-felvillant számunkra egy-egy érdekes epizódot a különböző népek mítoszaiból és legendáiból, nyitva hagyva a lehetőséget minden olvasó számára, hogy később esetleg alaposabban is utánanézzen az őt legjobban érdeklő témáknak.
Ezzel együtt nem feltétlenül szerencsés olyan nehéz, fordulatokban gazdag történeteket bevonni a könyvbe, amilyen például az Artúr-mondakör, hiszen a mese empátiáról szóló üzenete szinte elvész a sok tarkabarka név, szerep és történés között.
A kötet legerősebb darabjai egyértelműen azok, amelyek univerzálisan befogadható szimbólumokkal dolgoznak, ráadásul témájuk is túlmutat keletkezésük helyének határain. Ilyen univerzálisan érdekes téma például az ősökhöz való viszony, az emberi halandóság, vagy éppen az évszakok ciklikus változásai.
Sosruko kaukázusi legendája nagyon szépen írja le az ősökhoz való ambivalens viszonyt, ami egyszerre lehet félelmetes, és szolgálhat ugyanakkor számunkra fontos útmutatóul. A maják teremtésmítosza gyönyörűen használ olyan egyetemes, szakrális szimbólumokat, mint a víz, az olaj, vagy az életet jelentő kenyér (ez esetben kukoricából). Szintén izgalmas, ahogy a tojás, mint a kezdet jelképe megjelenik a finn eredetmondában.
A könyv illusztrátora, Bölecz Lilla remekel abban, hogy az egyes mesék stílusához idomítsa rajzait: érdemes megfigyelni képein a finom részleteket, például a finn mese végén a tojáshéjból frissen megteremtett táj szinte tapintható üdeségét, a nőiség (Ilmatar) kelyhes virágokkal történő ábrázolását. Az illusztrációk tehát mintegy leképezik a mesék nyomán megelevenedő belső képek varázsát.
Ha már egyetemes szimbólumokról beszélünk, a bor kapcsán megemlíthetjük a görög Dionüszosz isten kalandját: ez a mese kicsit kilóg a történetek sorából, hiszen látszólag nem ad választ a lét és az emberiség nagy kérdéseire. Az Ovidius által is megénekelt átváltozást követően pont akkor búcsúzunk el hősünktől, amikor az útját Naxos felé veszi: nem szívesen spoilerezünk, de a mondakör egyes változatai szerint Dionüszosz az alvó Ariadnét találja Naxos partjainál, akivel szerelembe esik, és kedvéért felvirágoztatja az egész szigetet, különös tekintettel a helyi bortermelésre. Ugye, hogy érdemes utánajárni a mesék folytatásának?
Laura Sampson a könyv előszavában azt írja, a hétköznapi diskurzusban a „mitikus” gyakran úgy jelenik meg, mint a „valós” ellentéte. A helyzet azonban ennél bonyolultabb, hiszen a mesék, így a mítoszok is emberi viselkedésmintákat mutatnak fel, amelyekre az olvasó akár tudatosan, akár tudattalanul reagál. A mese nem véletlenül szolgál ősidők óta a tudás átadására: a megfelelő módon alakított történetből a gyerekek saját szintjükön éppen azt szűrik ki, amire nekik az adott ponton szükségük van. Nem kell tehát attól tartanunk, hogy a világ, az univerzum vagy az emberiség születése túl nagy falatnak bizonyul majd a számukra. Végső soron úgy van, ahogy Sampson mondja: „a mítoszok abban segítenek, hogy jobban megértsük a világot, és benne önmagunkat.”
Laura Sampson: Legendás mesék, Móra kiadó, 2025. 96 oldal, itt kedvezményes megvásárolhatod
A Móra kiadó korábbi könyveiről
Írta: Kunyik Kinga
