Jégkorongozóból szépirodalmi író? Ő lenne François-Henri Désérable!
A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent Én uram és legyőzőm című könyv François-Henri Désérable tollából nagy sikert aratott az idei Nemzetközi Könyvfesztiválon.
De ki is ez a férfi, aki a jégről a betűk közé siklott, és akinek írásai arra késztetik az olvasót, hogy önmagát is megkérdőjelezze – olykor olyan önreflexív módon, hogy az már-már mocskosul zseniális?
A profi jégkorongozó, akiben egy költő veszett el
François-Henri Désérable 1987-ben született, és mára a francia irodalom egyik legtehetségesebb szerzőjeként tartják számon. De ki volt ő, mielőtt író lett?
Beszélhetünk díjakról, elismerésekről, sziporkázó stílusról és kifinomult humoráról – de mi vitte rá, hogy a sport helyett az irodalmat válassza?
„Olyan olvasónak vallom magam, aki azért kezdett el írni, hogy igazolja az olvasással töltött idejét” – mesélte a Villa Albertine-nek.
Körülbelül tíz évig profi jégkorongozóként játszott, miközben írói szenvedélyének is hódolt. Végül az irodalom nyerte el a szívét. Talán a vérében volt ez a sors, és mi, olvasók, ennek csak örülhetünk, hisz első művével, a Tu montreras ma tête au peuple (Megmutatod a fejem az embereknek) című kötettel már ledöntött minden sportolóval kapcsolatos sztereotípiát.
Életét Albert Cohen Belle du Seigneur című regénye változtatta meg – ez indította el az olvasás és írás szenvedélyes útján, ami alatt világossá vált számára: ennek akarja szentelni az életét.
Magyarországon először az Egy bizonyos Piekielny úr című regénye jelent meg, de igazán a legújabb kötete, az Én uram és legyőzőm törte át a 21. Század Kiadó falait, és robbant be a magyar olvasóközösség tudatába.
Én uram és legyőzőm – avagy hogyan győzi le az olvasót?
„Mégis megtetszettek, szerelmesek lettek, szenvedtek, amiért szeretik egymást, kiszerettek egymásból, és szenvedtek, mert kiszerettek, újra egymásra találtak…”
Ahogy olvastam, úgy éreztem, mintha én lennék a mesélő, miközben belebújtam a szereplők bőrébe. A könyv gondosan megalkotott, mélyen intelligens darab – helyenként erősen „fitogtatott” műveltséggel, de mégis finom eleganciával.
Olyan érzés, mintha Verlaine és Rimbaud szellemei suttognának a lapokról, miközben az olvasó csak kapkodja a fejét: annyi minden történik, néha gyorsabban, mint ahogy Lauren Graham hadar a Szívek szállodájában. Groteszk, de zseniális – akárcsak maga az író.
A szereplők színesek, de nagyon is emberiek. A problémáik ismerősek: kicsit a művészi közeg, kicsit az átlagos élet dilemmái. Minél több klasszikust idézel, minél elvontabban értelmezel egy festményt, talán annál vonzóbbnak tűnsz – akárcsak Tina, a regény egyik legizgalmasabb alakja.
Ő az, akit egyszerre lehet imádni és gyűlölni, miközben legtöbb döntésében ott a bizonytalanság, két férfi – Vasco és Edgar – közti szerelmi vívódása pedig arra kényszerít, hogy az olvasó is szembenézzen a saját hibáival.
Ki a hibás egy szerelmi háromszögben?
Létezik egyáltalán hibás fél ilyen esetben? És ha igen – miért nem?
François története azt mutatja, hogy mindenki egyszerre lehet bűnös és áldozat, egy olyan érzelmi hálóban, amely egy banális, mégis lebilincselő krimibe torkollik. A történetet egy negyedik szereplő meséli el – egy bírósági vallomás formájában –, miközben a regény finoman idézi meg a Monty Python abszurditását is.
Az Én uram és legyőzőm egyszerre komikus és filozofikus.
Művészi és ironikus.
Szenvedélyes és néha szerethetően zakkant.
A regény arra tanít, hogy önmagunkon nevetni talán az egyik legfelszabadítóbb dolog a világon.
Egy könyv, ami nemcsak az olvasóknak szól
Az Én uram és legyőzőm nem pusztán irodalmi alkotás – inkább tükör, amelybe bárki belenézhet. Nem csak azoknak szól, akik olvasni szeretnek, hanem mindenkinek, aki valaha már megkérdőjelezte önmagát, és rájött: ez az élet egyik legszórakoztatóbb játéka.
