Elhunyt Ágh István – a magyar líra nagy korszakának utolsó tanúja
Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Ágh István, József Attila- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító, a nemzet művésze, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. A hírt az MMA közölte, hozzátéve, hogy a testület saját halottjának tekinti az alkotót.
A parasztfiúból lett nemzetközi rangú költő
Ágh István – eredeti nevén Nagy István – Felsőiszkázon született 1938. március 24-én egy parasztcsaládban. Testvére Nagy László, a magyar költészet megkerülhetetlen alakja volt. A fiatal Ágh a falusi élet, a természet és az emberi méltóság élményeiből táplálkozva építette fel saját költői világát, amely egyszerre volt mélyen magyar és egyetemes.
Első versei 1958-ban jelentek meg, és mivel a Nagy István név már foglalt volt az irodalomban, az Ágh nevet választotta, amit 1968-ban hivatalosan is felvett.
Tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte magyar–könyvtár szakon, 1961-ben diplomázott. Az egyetemi évek alatt vált világossá számára, hogy az irodalom nem csupán hivatás, hanem életforma is.
Egy költő, aki nem akart elfordulni a valóságtól
Pályája során Ágh István a kortárs magyar irodalom egyik legmarkánsabb hangjává vált. A ’60-as évektől kezdve olyan költői és prózai világot épített, amely egyszerre volt személyes és közéleti, klasszikus és modern.
Költészetében a falu, a család, a történelem és az emberi sors egyaránt visszatérő motívum. Műveiben mindig jelen volt az a kérdés, hogyan lehet az egyéni életből általános érvényű igazságokat formálni.
Az MMA közleménye szerint Ágh költői világa „nagyszabású és korszerű lírát és epikát eredményezett, amely a maga körén belül választ ad több, az ezredfordulón kiéleződő kérdésre. Így műveinek nemcsak jelene, hanem jövője is van.”
A munka embere: szerkesztő, publicista, tanár és szabad író
Ágh 1968 és 1970 között a Munka című folyóirat kulturális rovatát vezette, majd 1975-ben az Új Írás versrovat-vezetője volt. 1985 és 1990 között a Magyar Nemzet irodalmi publicistájaként dolgozott, később a Hitel állandó munkatársa lett.
Mindeközben mindig is a „szabadfoglalkozású író” mintapéldája volt: az irodalomnak élt, és az irodalom által élt.
A költészet és próza határán
Első verseskötete 1965-ben jelent meg, „Boldog vérem” című összegyűjtött verseit 1979-ben adták ki. A „Mivé lettél” (1998) válogatott és új verseit tartalmazza, de Ágh több mint tíz szépprózai, esszé- és gyermekirodalmi művet is írt.
Prózai munkái változatos műfajokat ölelnek fel: szociográfiától és vallomástól a családtörténetig, kisregénytől az esszéig. Az életművét átható érdeklődés középpontjában mindig az ember állt – a maga gyarlóságával, álmaival, küzdelmeivel.
Műfordítóként is hidat épített
Ágh nemcsak a magyar nyelv mesteri formálója volt, hanem hidat is épített más kultúrák felé. Fordításai között szerepeltek bolgár, cseh, észt, finn, macedón, szerb és szlovén költők művei. Kiemelkedik közülük a „Mile Nedelkoszki versei” (1982) és a „Fényes és sötét ünnepek” (1988), amely Miodrag Pavlović költészetét mutatta be magyarul.
Díjak, elismerések, örökség
Ágh István munkásságát a magyar irodalom legnagyobb kitüntetéseivel ismerték el: többek között kétszeres József Attila-díjas (1969, 1980), Kossuth-díjas (1992), valamint a Nemzet Művésze címmel is kitüntették 2014-ben.
Ezen felül számos díjat kapott – az Ady-jutalomdíjtól a Prima-díjon át a Magyar Érdemrend Középkeresztjéig –, és 2023-ban még mindig aktív, gondolkodó, reflektív alkotóként volt jelen a magyar irodalmi életben.
„Műveinek nemcsak jelene, hanem jövője is van”
Ágh István költészete és prózája a magyar irodalom lelkiismeretének egyik legmélyebb rétegét hordozza. Versei nemcsak egy kor, hanem egy egész nemzedék arcát rajzolták meg.
Halálával egy korszak zárul le, de műveivel tovább él az a hang, amely egyszerre tudott tárgyilagos és lírai, személyes és nemzeti lenni.
Ágh István immár csatlakozott ahhoz a magyar költői panteonhoz, ahol testvére, Nagy László is várja – a szó örökkévalóságában.
