Őseink nyomában – genetikai bizonyítékok igazolják a honfoglaló magyarok Urál környéki eredetét
A 10. századi magyarok egy részének genetikai öröksége egyértelműen az Urál vidékére, sőt Nyugat-Szibériába vezethető vissza – derül ki abból a nemzetközi tanulmányból, amelyet az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja kutatói is jegyeznek. Az eredményeket a rangos Cell tudományos folyóirat csütörtökön közölte, új fejezetet nyitva a magyarság eredetének kutatásában.
Uráli gyökerek és a honfoglalók genetikai hálózata
A kutatásban az ELTE Archeogenomikai Kutatóintézetének (AGI) munkatársai 120 ősi genomot elemeztek, amelyek Nyugat-Szibériától a Volga térségéig terjedő lelőhelyekről származtak. Az elemzés célja az volt, hogy feltárják, milyen genetikai kapcsolat fűzte össze a honfoglaló magyarokat a keleti régiók népeivel.
A vizsgálat úttörő eredményeként a kutatók azonosították a karajakupovói régészeti kultúra közösségeit, amelyek a Dél-Urál térségében éltek a 8–10. században, és amelyek genetikai állománya közvetlen kapcsolatban állt a Kárpát-medencébe érkező honfoglalókkal. A genetikai nyomok szerint ez a népesség a késő szargatka kultúra (Kr. u. 3–5. század) leszármazottja volt, Nyugat-Szibéria középső Irtis- és Tobol-vidékéről.
Ezek a felfedezések megerősítik, hogy a honfoglaló magyarok elődei legalább másfél évezreddel a Kárpát-medencébe érkezésük előtt már a szibériai térségben éltek.
DNS-hálózatok és rokoni kapcsolatok ezer kilométereken át
A kutatás során a tudósok egy új genetikai módszert is bevetettek: a DNS-szakaszok egyezései alapján kapcsolati hálózatokat építettek, amelyek feltárták a honfoglalók és az uráli népességek közti rokoni kapcsolatokat.
Az eredmények szerint a Volga–Urál térség karajakupovói lakói és a Kárpát-medencei honfoglalók egy része azonos genetikai hálózatba tartozott – vagyis egy tág, több ezer kilométerre nyúló, távoli rokonokból álló populációt alkottak.
A kutatás továbbá kimutatta, hogy a honfoglalók között több genetikai forrás keveredett: a jakutiai és bajkáli eredetű gének mellett uráli típusok is megtalálhatók. A jakutiai vonalhoz kapcsolódtak azok az egyének, akik a legerősebb genetikai rokonságot mutatták a Dél-Urál régió népeivel – valószínűleg a vándorlás során vagy az Etelköz területén létrejött keveredések révén.
A keleti örökség és a nyelv kérdése
Bár a genetika nem bizonyítja közvetlenül a nyelvhasználatot, a kutatók szerint az uráli genetikai jegyek hordozói lehettek azok, akik a magyar nyelv elődeit is magukkal hozták a Kárpát-medencébe. Így a honfoglaló népesség egy része nemcsak biológiailag, hanem kulturálisan is az uráli örökség továbbvivője lehetett.
A vizsgálat azt is kimutatta, hogy biológiai folytonosság figyelhető meg a kora középkori karajakupovói népesség és a Káma-vidéki csijaleki kultúra között, ami azt sugallja, hogy Julianus barát által a 13. században felfedezett „keleten maradt magyarok” leszármazottai a 14. században is éltek az Uráltól nyugatra fekvő területeken.
Magyar és nemzetközi összefogás
A kutatást Gyuris Balázs (ELTE HTK AGI) vezette, régészeti értékelését Leonyid Vjazov (Ostravai Egyetem) és Türk Attila (PPKE RI, ELTE HTK MŐK) készítette. A projektet magyar részről Szécsényi-Nagy Anna, amerikai részről pedig David Reich, a Harvard Medical School világhírű genetikusprofesszora irányította.
A tanulmány nemcsak a magyar őstörténet újabb tudományos alapú fejezetét írja, hanem azt is bizonyítja, hogy a honfoglalók összetett genetikai és kulturális örökséget hordozó közösségként érkeztek a Kárpát-medencébe – és gyökereik messze, az Urálon túlra, Nyugat-Szibériába nyúlnak vissza.
