Az emberi agy képes meghajlítani az időt – legalábbis a tudatunkban
Amikor az idő nem működik úgy, ahogy kellene
Az időt hajlamosak vagyunk állandónak, megváltozhatatlannak gondolni. Akár a galaxis másik végén vagyunk, akár otthon, az időnek tökéletesen kellene működnie – minden pillanatnak ugyanabban az ütemben kellene múlnia. Ám Steve Taylor, a Leeds Beckett Egyetem pszichológusa szerint az idő korántsem olyan precíz, mint egy svájci óra. Sokkal inkább egy szeszélyes, hajlékony szabályrendszer, amelyet az emberi agy folyamatosan torzít és alakít.
Taylor szerint az idő érzékelése nem külső, fizikai törvényeken múlik, hanem a tudat belső folyamataiban gyökerezik. Az agyunk képes „meghajlítani” a valóságot – és ezzel az időt is –, így szubjektív tapasztalataink gyakran semmilyen racionális keretbe nem illeszthetők.
A baleset, ami mindent megváltoztatott
Taylor érdeklődése a téma iránt egy halálközeli élményből született. 2014-ben feleségével autóbalesetet szenvedett, és – elmondása szerint – abban a pillanatban „mintha minden lelassult volna, mint a Mátrixban.” Minden mozdulatot, minden részletet élesen látott, mintha az idő hirtelen kitágult volna.
Ez az élmény indította el a kutatót egy évtizedes vizsgálat felé, amelyet ő maga „időtágulásos élményeknek” (Time Expansion Experiences, röviden TEE) nevezett el. Ezekben a pillanatokban az idő nemcsak lassabbnak tűnik, hanem az agy szintjén valóban másként működik – legalábbis a tudat számára.
Az elmélyülés, a veszély és a flow közös nevezője
Taylor 2020-ban 96 ilyen esetet elemzett. A felük halálközeli élményhez kötődött, de sok más esetben a jelenség sportolás, mély meditáció vagy pszichedelikus élmény (például a peyote hatása alatt) közben jelent meg.
A kutatók szerint tehát nemcsak a veszélyérzet, hanem a tökéletes koncentráció vagy a mámoros boldogság is képes kitágítani az időt. Egy sportoló például, amikor gólra tör, néha úgy érzi, minden lelassul körülötte – ez a „flow” állapot egyik legérdekesebb fiziológiai kísérőjelensége.
A kémia nem ad magyarázatot
Sokáig az volt a tudományos álláspont, hogy ez az időtorzulás a noradrenalin hatására jön létre – ez az a hormon, amely a „harcolj vagy menekülj” reakció során aktiválódik. Ez megmagyarázná, miért érzékeljük lassabban az időt extrém helyzetekben.
Csakhogy ez az elmélet nem működik, amikor valaki meditáció közben él át hasonló állapotot, vagy nyugodt, boldog pillanatban érzi úgy, hogy az idő megnyúlik. A biokémia tehát nem elég a teljes magyarázathoz.
A tudat kilép az időből
Taylor új elmélete szerint az időtágulásos élmények nem csupán illúziók. A tudat ilyenkor más tudatállapotba lép, elszakad a hétköznapi időérzékeléstől, és egy „mentális idősíkra” kerül.
Agyunk – különösen stressz, veszély vagy extrém fókusz alatt – kilép saját időfelfogásából, és belép egy folyékonyabb, kevésbé meghatározott térbe, ahol a másodpercek, percek és órák elvesztik jelentésüket.
Ebben az állapotban az idő nem lineárisan folyik, hanem szubjektív tapasztalatként hullámzik: a tudat egyes pillanatai kitágulnak, mások összeszűkülnek. Ezért tűnik úgy, hogy néha a világ megáll – miközben valójában csak mi gyorsulunk fel vagy lassulunk le belülről.
Amikor az időt az agy írja újra
Taylor szerint az emberi agy tehát nem csupán érzékeli az időt – alakítja is azt. A tudatunk képes kilépni a fizikai világ szigorú ritmusából, és saját „idővilágot” teremteni, amelyben a valóság eltorzul.
Bár ez elsőre misztikusnak tűnhet, a pszichológus szerint ez nem varázslat, hanem az emberi tudat rugalmasságának bizonyítéka. Az idő, ahogy mi tapasztaljuk, nem abszolút – hanem élmény, amit az agy minden pillanatban újraalkot.
