Meghalt Tony Harrison, a brit költészet lázadó hangja
Egy korszakos költő búcsúja
Elhunyt Tony Harrison, a díjnyertes brit költő és drámaíró, akinek művei évtizedeken át formálták a közbeszédet osztálykülönbségekről, politikáról és irodalmi tabukról. Harrison 88 éves volt – halálhírét kiadója erősítette meg.
1964-ben jelent meg első kötete, és hamar a brit líra meghatározó alakjává vált. Nem csupán könyvekben, hanem a sajtóban is jelen volt: a Guardian számára írt riportverseket például a boszniai háború idején. Legnagyobb botrányát az 1985-ös V című költeménye okozta, amelyet szülei sírkövének meggyalázása ihletett. A trágár kifejezésekkel teli művet a Daily Mail „mocskos áradatként” támadta, a parlamentben pedig külön vitát váltott ki. Mára a brit iskolák tananyagának része.
Leedsből a világ színpadaira
Harrison Leedsben született munkáscsaládban, majd ösztöndíjjal a Leeds Grammar Schoolba került, később klasszika-filológiát tanult. Verseiben gyakran írt a társadalmi mobilitás áráról és az oktatás okozta elszakadásról. A Book Ends című költeményben például arról vallott, hogy anyja halálakor képtelen volt beszélni apjával: „Köztünk nem harminc év áll, hanem könyvek, könyvek, könyvek.”
1962-ben barátja, a Nobel-díjas Wole Soyinka révén Nigériába utazott, ahol első drámáját írta. 1964-ben jelent meg első versfüzete, 1970-ben pedig elnyerte a Geoffrey Faber-emlékdíjat The Loiners című kötetéért. Színházi karrierje 1973-ban indult be a Nemzeti Színházban Molière A mizantróp című darabjának átdolgozásával. Később az Oreszteia, a Misztériumok és a The Trackers of Oxyrhynchus révén vált ismertté. Bár írt operát, televíziós műveket és filmeket is, mindig ragaszkodott hozzá: „Poétának nevezzenek, az mindent magába foglal.”
Botrányok és politikai költészet
Harrison költészetében mindig jelen volt a társadalomkritika. 1987-ben, amikor Richard Eyre filmre vitte a V-t, országos viták középpontjába került. 1989-ben újabb visszhangot keltett The Blasphemers’ Banquet című film-verse, amely a Salman Rushdie elleni fatva nyomán született, és amelynek sugárzását még az anglikán érsek is ellenezte.
1999-ben a Prométheusz című film-eposzában az antik történetet osztályharcként értelmezte újra: a yorkshire-i bányászok szálltak szembe az istenekkel, mint a kapitalizmus képviselőivel. A 2003-as Iraquatrains pedig a brit kormány iraki háborúját bírálta.
Harrison a kitüntetéseket és hivatalos címeket rendre elutasította. Amikor 1999-ben felmerült a neve mint lehetséges költő laureátus, versben utasította el: „Szabad akarok maradni, hogy azt írjam, amit kell, szabad szidni és szembemenni Blair Britanniájával.”
Hatás és örökség
Simon Armitage, a jelenlegi brit költő laureátus úgy nyilatkozott: Harrison nyitotta meg az utat azok előtt, akik saját hangjukon, saját akcentusukkal akartak írni. „Nekünk már könnyebb dolgunk volt, de neki csatatér volt” – mondta.
Harrison maga is úgy vélte, legnagyobb ajándéka, ha közönségében mély érzelmeket ébreszt. „Amikor Leedsben vagy Bradfordban olvasok fel, és férfiak zokognak anyámról szóló verseimen, az sokkal többet ér egy szép kritikánál” – fogalmazott.
Életműve hatalmas: színpadra, operába, filmbe, televízióba és újságokba írt versei egyetlen nagy munkának részei. Saját szavaival: „Az élet arról szól, hogyan éred el azt a pillanatot, amikor a munka megszületik. Néha ezért tönkreteszed az életed. De amikor a múzsák felhívnak, fel kell venned.”
Tony Harrison V. című verse magyarul is megjelent, Ferencz Győző fordításában. A Sziget Könyvkiadó adta ki 2004-ben, 45 oldalas kötetként: ISBN 978-9638138910.
Arvíz című verse a Magyarul Bábelben jelent meg Rakovszky Zsuzsa fordításában:
Árvíz
Lakcímét sapkabélésébe véste,
s amit magánál hordott, mind a sok
papírra, sőt az esküvői képre
– anyámmal állnak rajt, friss házasok.
„Ha akkor otthon (értsd: halva) találnál,
zárd majd el a vizet!” Éveken át
az borzasztotta, jobban a halálnál,
hogy végül túlfolyik vele a kád.
Az utolsó időkben minden este
megmosdott, aztán pizsamát kapott
magára, s szélben-fagyban térdre esve
rángatta kinn az elzáró csapot.
Remélte, álmában éri a vég,
de félt talán: nem háza – bárka Leeds
szilárd földjén – lesz majd, hol meglelik,
hanem valami mozgó, mély, sötét…
Rakovszky Zsuzsa
