A híres festményeket körüllengő rejtélyek és titkok ellenállhatatlan erővel vonzzák magukhoz a regényírókat. Érthető is, miért: mi, XXI. századi emberek már nagyjából elvesztettük a képek olvasásának képességét, bonyolult szimbólumrendszerük a legtöbbünknek semmit sem mond. Ami egy-egy ilyen kép készítésének idején szélesebb körű tudás volt, ma már csupa “titkos kód”, és ez eleve jó alapállás a krimikhez, thrillerekhez, történelmi regényekhez.
Én leginkább azért szeretem ezt a zsánert, mert a művészettörténészek tudományos publikációinak nem sok esélye van eljutni a nagyközönséghez, ám ha ezeket felkapja egy regényíró, akkor a szórakoztató cselekményen túl akár tanulhatunk is valamit. Camille de Peretti francia írónő legújabb regénye, Az ismeretlen Klimt-modell kapcsán is leginkább ezt a kettőt vártam, könnyed szórakozást és mellé egy-két új, érdekes információt. Nem ezt kaptam tőle – hanem sokkal, de sokkal többet!
A szerző már azzal megvett magának, hogy rögtön az első pár oldalon egyértelmű határvonalat húzott a valós tények és az általa felépített fikciós világ között. Valószínűleg más olvasók kevésbé érzékenyek erre, de engem például annak idején pont az irritált legjobban A Da Vinci-kód jelenségben, amikor Dan Brown újra meg újra kiállt, és közölte, hogy minden, amit leírt, igaz. Persze, a dagadozó bankszámlája őt igazolja, de a közgondolkodás siralmas állapota és az összeesküvés-elméletek virágzása meg talán mégis engem. Mindenesetre éppen ezért örülök, hogy Camille de Peretti más úton járt: ő valószínűleg jobban átérzi az írástudók felelősségét, mint Dan Brown.
Az ismeretlen Klimt-modell első oldalain megismerhetjük a tényeket, ami nagyjából annyi, hogy Gustav Klimt 1910-ben megfestette egy nő arcképét, majd hét évvel később, az életműben talán egyedülálló módon, átfestette a képet. A művészettörténészek évtizedekig azt hitték, hogy két külön festményről van szó, mígnem egy egyetemi hallgató bebizonyította, hogy a Bakfis és az Egy hölgy arcképe egy és ugyanaz, csak az egyik cím az eredeti, a másik pedig az átalakított verziót jelöli. Nem sokkal később ellopták a festményt a galériából, de huszonkét évre rá megkerült, és ma már újra a régi helyén várja a látogatókat.
Ez a nyúlfarknyi kis sajtóközlemény (amelyet de Peretti itt-ott vendégszövegként beemel a fikciós cselekményszálba is, mintha a szereplők olvasnák az újságban) persze rengeteg kérdést vet fel. Ki volt a festmény modellje? Miért festette át Klimt a képet, ha ez egyébként nem volt szokása? Ki lopta el és miért? Hol tölthette azt a huszonkét évet? Hogyan találhatták meg a képet véletlenül, borostyánirtás közben, a galéria falának támasztva egy szemeteszsákban?
Camille de Peretti ezekre adja meg a maga válaszát: a következő oldaltól átemel minket a fikció világába, és bár az általa kifaragott mozaikdarabkák hitelesen illeszkednek a tények köré (“akár így is történhetett”), de azért végig érezzük, hogy ez bizony regény (“nem így történt”). És ez nagyon jól van így.
Ugyanis ezt a regényt én akkor is ugyanilyen lelkesen olvastam volna, ha nincs hozzá a Klimt-körítés. Sőt, megkockáztatom, nem is biztos, hogy tényleg kellett ez: ez a történet olyan erős lábakon áll, hogy egy fiktív festmény is betölthette volna azt a szerepet, amit Camille de Peretti a Klimt-képnek adott (bár akkor valószínűleg kevesebben vennék a könyvet – azért a kapitalista szempontokra neki is ügyelnie kellett). De én odáig is elmegyek, hogy akár megírhatta volna ugyanezt a történetet festmény nélkül is! Ugyanis ez a könyv valójában nem egy hölgy arcképéről szól, hanem egy családról, veszteségről és magányról, elfojtásokról és hazugságokról, és a kép is ezek együttállásából nyer (legalábbis a regény logikája szerint) értelmet.
Már régen észrevettem, hogy a regényalakok közül különösen közel állnak a szívemhez azok a szorongó szélhámosok, akik egész életükben valamiféle vélt vagy valós szerepet játszanak, és akiknek a magabiztossága, sikeresnek tűnő élete csak álca: mi olvasók látjuk mögötte a kuporgó kisgyereket, akit nem eléggé vagy nem jól szerettek, és akinek egy élet sem lehet elegendő ahhoz, hogy betölthesse ezt a lelkén tátongó űrt. Nos, ez a regény pont egy ilyen főszereplő köré szerveződik.
Isidore, az ágrólszakadt osztrák gyerek kivándorol Amerikába, megcsinálja a szerencséjét, de még milliárdosként is kísértik a múlt árnyai. Története ennek megfelelően nem lineáris: hol fiatalemberként látjuk, hol öregként, hol gyerekként, és ahogy de Peretti látszólag véletlenszerű ecsetvonásokkal megrajzolja nekünk ennek az ellentmondásos, de mégiscsak nagyon szerethető antihősnek a portréját, lassacskán azt is megtudjuk, hogy mi köze van a mi Isidore-unknak Gustav Klimt festményéhez.
De ami a lényeg: Isidore története jóval több, mint könnyed, ártatlan szórakozás. Erős érzelmeket vált ki, realisztikusan mutatja be az élet mindenféle igazságtalanságát, de azt is, hogy mindennek ellenére milyen erős is tud lenni az életösztön, és hogy nem közhely, hanem nagy igazság az, hogy sosem késő újrakezdeni, bocsánatot kérni, őszintén nyitni a másik ember felé.
Csodálatos családregény ez, én mint az ilyenek (és Bécs) nagy rajongója alig bírtam letenni; bízom benne, hogy a kedves olvasóknak is hasonló felejthetetlen perceket szerez majd.
Camille de Peretti: Az ismeretlen Klimt-modell, Trend Kiadó, 2025., 344 oldal, itt kedvezményesen megvásárolható
Camille de Peretti rövid életrajza:
Camille de Peretti 1980-ban született Párizsban. Tanulmányait a Jeannine-Manuel kétnyelvű iskolában kezdte, majd irodalmi előkészítőn és az ESSEC üzleti iskolában folytatta, később színjátszást is tanult a Cours Florent-nál.
Dolgozott banki elemzőként Szingapúrban, főzőműsort vezetett Japánban, majd rendezvényszervezéssel foglalkozott, mielőtt teljesen az irodalomnak szentelte magát.
Első regénye, a Thornytorinx 2005-ben jelent meg, és rögtön díjat is nyert. Ezt követte a levélregény formában írt Nous sommes cruels (2006), majd az időskorról szóló Nous vieillirons ensemble (2008). Történelmi és életrajzi ihletésű műveiben, mint a La Casati (2011) vagy a középkorba helyezett Le Sang des Mirabelles (2019), erős nőalakokat idéz meg. Későbbi regényei között szerepel a tragikus sorsú híresség életéből inspirálódó Blonde à forte poitrine (2016), illetve a képzelet és technológia határát vizsgáló Les Rêveurs définitifs (2021). Legújabb könyve, a L’Inconnue du portrait (2024) egy Klimt-portré titokzatos történetét dolgozza fel, és több rangos irodalmi díjat nyert.
Munkásságát a műfaji sokszínűség, az emberi sorsok és identitás kérdéseinek vizsgálata jellemzi.
