Ha az időjárás kegyes hozzánk, akkor péntekenként a feleségemmel mindig fagyizni megyünk. Már évek óta. Kivéve télen. Imádjuk az ízek édes kavalkádját, meg úgy az egésznek a koreográfiáját. Általában késő délutánra, vagy kora estére időzítjük. Előtte már egy-két nappal tervezgetjük, beszélünk róla, várjuk, light-os böjttel rákészülünk (tehát, aznap kevesebb csoki, haha) szóval, hangolódunk az eseményre.
Kedvelem a hétköznapok egyszerűségét, a monotonitását, az apró pillanatokat, a szimpla örömöket. Ilyesmi ez a fagyizás is. Semmi rendkívüli nem történik, csupán süt a nap és mi boldogan elindulunk a fagyizó irányába.
Große Tüte, bitte! – így indítok köszönés után, belépve a kellemesen klimatizált niederösterreich-i helyiségbe, de szinte már felesleges is mondanom, hiszen ismernek minket, tudják, hogy a nagy tölcsért kérjük. Azt, ami vastag, ropog, ízletes, és négy izmos gombóc is kényelmesen elfér benne.
Masszívabb, teltebb ízt választok a tölcsér aljába, ami csoki, mogyoró, karamell, vagy a kávé ízvilág környékén mozog. De általában ezeknek valamifajta modern keveréke, kiegészítve és megspékelve elképesztő krémekkel vagy ropogtatnivalóval. Kreatív fantázianéven futnak ezek az ízek, ami már önmagában is mosolyt csal az arcunkra. Amikor szóba hozzuk magunk közt ezeket a neveket és beszélünk róla a pénteket megelőző napokban, már akkor érezzük a szánkban a fantasztikus ízeket.
Vissza tehát a große Tütéhez! Alulra két gombóc masszívabb mámort kérek, felülre pedig valami hűvös nyári gyümölcsös ízből szintén kettőt. Mangó, citrom, dinnye, alma, bogyós gyümölcsök, stb, és itt is szintén a kreatívan kevert változatuk. Párom is kikéri az adagját, kapunk apró műanyag kanalat hozzá, kis borravalót otthagyunk, köszönünk és távozunk. Irány a park!
Kialakult az a szokásunk, hogy nem asztalnál esszük, hanem ráérősen és lassan sétálva. A fagyizótól pár percre van egy csodálatos kastélykert, hatalmas fákkal, kis állatokkal, patakkal, fűvel, romos épülettel, kisebb-nagyobb utakkal és ösvénnyel. Fagyi a kézben, lábunkon kényelmes sportcipő és lassan lépkedve megérkezünk az óriás lombú öreg fákhoz. A legnagyobb kánikulában is érezni a park hűsítő hatását. A lombok felfogják az erős napfényt, a talajszint hűvös marad, a csörgedező patak is hoz némi párát, és az egész parknak a mikroklímája valahogy olyan üdítő lesz. A levegő friss, a körülöttünk lévő zöld növényvilág megnyugtató, a sétáló emberek pedig illedelmesen köszönnek, bólintanak, mosolyognak.
Két-három kanálnyi krémes fagylalt után jön egy harapás a tölcsérből; ropog az édes barna csoda a fogak közt, majd ismét kanál és vissza a fagyihoz. Egy-másfél órát szoktunk így ráérősen sétálni, tűnődni. A fákat nézzük, a madarakat hallgatjuk, vagy beszélgetünk. Kellemes ritmust vesz fel ilyenkor a test és az elme, inspiratív hangulatba is kerülünk, és érdekes témák szoktak felvetődni. Munka, élet, család, országok, társadalom, gazdaság, vagy a politika. Kicsit mintha terápiás jellegűek is lennének ezek a beszélgetések. Könnyed fagyizás egy idilli parkban jó időben és jó hangulatban, miközben egyre mélyebb témákat érintünk.
Furcsa lény az ember, pláne ahogy közösségbe szerveződik. Ez vissza-vissza térő téma a beszélgetéseinkben. A családi közösségek, a munkahelyi, vallási, kulturális, vagy akár a politikai közösségek. Megfejthetetlen és megoldhatatlan konfliktusok hömpölyögnek mindenfelé. És úgy tűnik, sosem volt ez máshogy. Haladva vissza az évtizedekben, a történelemben, akár messzire eljutva Káinig és Ábelig. Igen, sok-sok konfliktus mindenfelé kicsiben és nagyban, de ebben a másfél órában valahogy nagyon megnyugtató a világ ott a parkban.
Sokan írnak a sétáról, hogy milyen jó hatása van a szervezetre; felfedezte magának már a tudomány, a gyógyászat, a kreatív iparág, maguk az alkotók. De ösztönösen is érezték ezt már régen, akár az elvonuló szerzetesek, akár ókori filozófusok, költők, festők, szemlélődők. Jó, azt elismerem, hogy talán annyira mesteri és kifinomult fagylaltot nem ettek a sétájuk mellé elődeink, mint mi most, modernkori tűnődők.
A pénteki fagylalthoz hasonlóan több ilyen apró momentum színesíti az életemet, és tölti meg boldogsággal a pillanatot. Pl. a reggeli teák, a könyvtár, az uszoda, és még sorolhatnám. Lehet, hogy írok majd róluk. Már gyerekként tudatosult bennem, hogy valamiért én úgy vagyok bekötve az életbe, hogy kedvelem a hétköznapokat. Sok nehézségen mentem már át, de valahogy ez a tulajdonság mégsem kopott ki belőlem, sőt, mintha csak erősödne, hogy ne csak keressem és vágyjak rá, hanem meg is találjam a hétköznapokban az örömteli pillanatokat. Mások mellett talán elsuhan, én felfigyelek rá, keresem, táplálom, figyelem, aztán ha a fagylalt végére érek, a Tüte alján lévő kis szalvétával megtörlöm a számat: remek volt, köszönöm!
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
