„Dél körül lehetett, a perzselő nap a fejük fölül ontotta sugarait a hegyi ösvényre és rájuk. Daphne két fatörzs közt a mohos földre roskadt, s lihegve levegő után kapkodott.” – a november közepén megjelenő könyvből olvashattok itt részletet.
(Részlet a könyvből)
Thermopüle északi bejáratánál kezdődött a barbárok tábora, mint valami hatalmas, négyszög alakú szekérvár. A perzsák legtávolabbi sátrai pedig már egészen a trák területek határánál húzódtak.
Leonidász a sátrában fogadta Daphnét. Lakosztálya egyszerű és szerény volt, ahogy egy spártaitól elvárható: négy merőlegesen kifeszített sátorlap, fölötte egy lenvászon tető. A déli sziklák felől ezernyi kabóca éles ciripelése hallatszott.
– Szépséged híre Spártáig eljutott – kezdte Leonidász, s hellyel kínálta Daphnét –, de hogy jobban szereted a hazádat az életednél, azt Lakóniában eddig el se tudtuk volna képzelni.
– Hagyjuk ezt most – legyintett türelmetlenül a hetéra. – Halld a lényeget: a trák Ephialtész ellen a hetvenharmadik olümpiai játékokon egy spártai csalással győzött.
– Phillészre gondolsz…?
– Igen, rá.
– Kerítsétek elő Phillészt! – kiáltotta Leonidász dühösen, s sovány arca hirtelen bíborvörös lett.
– Phillész itt? – kérdezte Daphne csodálkozva.
– Az első sorban áll!
– Akkor ne szólj neki. Kár lenne a többieket nyugtalanítani most.
Leonidásznak minden erejére szüksége volt, hogy uralkodjon
magán:
– Egy spártai csaló!? – kiáltotta undorral s iszonyattal a hangjában.
– Nem érdemli meg, hogy az első sorban harcolhasson!
Daphne megpróbálta csitítani:
– Néhány nyárral ezelőtt vallotta be nekem. Futás közben egy marék homokot vetett ellenfele szemébe. Így nyert, Ephialtész meg vesztett. A trák meg is esküdött, hogy bosszút áll a spártaiakon. Amikor hallottam, hogy itt tartóztatjátok fel a barbárokat, s az egyetlen kerülő trák vidéken át vezet, eszembe jutott,
hogy…
– Arészre! – kiáltotta Leonidász, s tanácstalanul járkált fel-alá. – Nem szabad, hogy a trákok eláruljanak minket. Ha megteszik, Görögország elveszett!
A bátor férfi szavai mélyen megérintették Daphnét. Leonidászt bátornak, mi több, legyőzhetetlennek tartották; ha ő ezt mondja…
A hadvezér tehetetlen dühében két öklét csapkodta össze, miközben azon tépelődött, mit is tehetne ebben a nehéz helyzetben.
– Lehet persze az is – mondta kissé bizonytalanul Daphne –, hogy a trák már el is felejtette azt a vereséget.
Leonidász keserűen felnevetett:
– Egy férfi mindent elfelejthet: az asszonyát, a barátját, a szerencséjét vagy a kínjait, de a vereségét – soha!
– Mit akarsz hát tenni, vezér?
Leonidász mély lélegzetet vett:
– Értelmetlen lenne bevédeni a Kallidromosz-hegyen át vezető utat. Már csak azért is, mert ehhez önmagában is háromszor annyi fegyveres kellene, mint amennyink van, s akkor hol lenne még Thermopüle védelme… Marad hát a reménykedés, s
az ima az olümposzi istenekhez, hogy a trákok el ne árulják a kerülő utat.
– Reménykedéssel meg imádsággal nem lehet háborút nyerni! – kiáltotta Daphne dühösen. – Ezt, Leonidász, spártai király, Daphne mondja neked, a hetéra. Bár csak egy asszony vagyok, s tudom, a nők nálatok, Lakóniában, nem vehetnek részt a háborúban; én viszont nem nézhetem tétlenül, hogyan bízzák a görögök
a vak véletlenre sorsukat.
Leonidász mondani akart valamit, higgadtan, mint egy sztoikus filozófus, de a hetéra nem várta meg: sarkon fordult, intett Koalemosznak, s elviharzott.
A tábor már felébredt, nagy volt a sürgés-forgás, szakácsok, pincérek, markotányosok igyekeztek hatalmas kondérokkal, sátorról sátorra, vízhordók töltötték fel a nyilvános fürdőket, máshol kardokat és pajzsokat fényeztek, a műhelyekben kerekeket vasaltak. A forgatagban Daphne nem keltett nagy feltűnést.
Koalemosz azért úrnője előtt haladt, s azonnal fenyegető tartásba merevedett, ha valaki túl közel merészkedett hozzá.
Fegyvertelenül indultak útnak az Anopéa-ösvény felé, mely a Thermopüle melletti hegy fölött kezdődik, s a trák hegyekben, az Asopos-szakadéknál ér véget. Maga sem tudta volna megmondani, mi, de valami azt súgta Daphnénak, hogy ezen a
hegyi ösvényen kell eljutnia a trákhoz, Ephialtészhez.
Miképpen tarthatná vissza őket az árulástól? Megvesztegethetők a trákok némi arannyal? Inukba száll a bátorságuk valami súlyosabb fenyegetéstől? Netán érdemes mindkét módszerrel egyszerre próbálkozni?
Koalemosz könyörtelenül törte az utat, mint valami gép, időnként a csalitos felé fülelt, s kezét nyújtotta a hetérának, ha egy-egy sziklaperem, kiszáradt fa, vagy komolyabb kőhalom állta útjukat. Alaposan megizzasztotta őket a meredek ösvény
– forró nyári reggel volt. Sarujuk szíja kidörzsölte a lábukat.
Daphne egyre gyorsabban vette a levegőt, Koalemosz viszont céltudatosan és szenvtelenül lépkedett, láthatóan különösebb megerőltetés nélkül, hegynek felfelé, egyetlen árva szó nélkül.
Dél körül lehetett, a perzselő nap a fejük fölül ontotta sugarait a hegyi ösvényre és rájuk. Daphne két fatörzs közt a mohos földre roskadt, s lihegve levegő után kapkodott:
– Koalemosz, pihennem kell, végem van! – Kimerülten meredt maga elé, állát a térdére fektette. Rabszolgája hirtelen megfogta a karját:
– Úrnő! Úrnő!
A hetéra kérdőn bámult rá – Koalemosz pedig a hegygerincre mutatott, a mellettük magasodó sziklanyúlványra, s az ösvénynek arra a kanyarulatára, melyet épp elhagytak. Daphne odanézett, s úgy érezte, hirtelen megbénult. Kiáltani akart, de torka összeszorult.
Ahová csak pillantott, mindenhonnan nyilak és dárdák meredtek rájuk.
{jcomments on}
