Győri Katalin makulátlanul csinos nyári ruháját és ezerwattos mosolyát látva nem gondolnánk, hogy két szülésen esett át a közelmúltban. Egyrészről alkotóként, hiszen régóta dédelgetett, Nem festek álmokat című regénye jelenik meg augusztus végén a Móra Kiadónál, másrészről emberként is, hiszen egy gyönyörű, tíz hónapos kisfiú édesanyja. Az interjúnk során sok szó esett Fridáról, könyvének egyszerre erős és sebezhető kamasz hősnőjéről, de közben kutakodtunk egy kicsit az olvasás, a család, illetve a tanári pálya rejtelmeiben is.
Mit gondolsz, vajon ugyanez a könyv született volna meg akkor is, ha egy teljesen más élethelyzetben írod?
Nagyon-nagyon régi álmom ez a regény: 15-20 évvel ezelőtt kezdtem el az ötleten dolgozni, tehát a szerkezete már nagyjából megvolt. Csak valahogy az alkalom váratott magára. A baba születése előtt pedagógusként dolgoztam, mígnem aztán 2023-ra megérett bennem az elhatározás, hogy szeretnék kivenni egy év fizetés nélküli szabadságot. Megvártam, míg az éppen aktuális érettségiző osztályom kifut, és arra gondoltam, ez most jó alkalom lehet arra, hogy megvalósítsam végre a regényemet. Ezt a tervet persze megbeszéltem a férjemmel illetve a családommal, akik nagy örömömre mindenben támogattak. Tulajdonképpen egyfajta mecénás kört hoztam létre, és ez segített abban, hogy anyagilag is végig tudjam vinni ezt az időszakot. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.
Innentől már simán ment az írás?
A sztori megvolt, a vázlat megvolt, tudtam, hogy mit szeretnék ebből csinálni, de még nem volt hozzá kiadó. Gondolkodtam, milyen irányba menjek tovább, de tudtam, hogy általában kész kéziratokkal kopogtatnak a szerzők egy-egy ajtón. Úgy voltam vele, először legyen meg a könyv, majd utána találok kiadót. Nem vártam, rögtön a mély vízbe ugrottam anélkül, hogy előtte körbenéztem volna. Talán pont ez volt a jó az egészben.
Aztán jött a kisfiad, és ő is szót kért a történetben.
Hát igen, közben kiderült, hogy a férjemmel babát várunk. Ez eleinte kicsit más irányba terelt, főleg azért, mert nehezen viseltem az első időszakot, végig iszonyatos hányingerem volt. Eltelt két-három hónap, miközben csak feküdni tudtam, és konkrétan a túlélésre koncentrálni. Ez a regényírás ügyét persze nem vitte előbbre. Nem tudom, fekvő helyzetben képes-e írni az ember, de azt igen, hogy hányás közben biztosan nem. (nevet)
Van viszont a regényben egy rész, ami ezt az éppen aktuális anyai vonalat nagyon erősen kidomborította számomra. Amikor azt a bizonyos részt írtam, előtte vennem kellett egy nagy levegőt. Nem volt egyszerű. Akkor úgy éreztem, hogy ha a saját anyaság-élményem nélkül írtam volna, akkor lehet, hogy nem lett volna ennyire mély.
Nem festek álmokat, ez a könyved címe, és azon túl is át- meg átszövik a regényt a Frida Kahlo-ra utaló motívumok. Mit jelképez az ő alakja számodra?
Amikor gimnazista koromban fakultációt kellett választanom, én a rajz faktot választottam. Hozzáteszem, nem ez az elsődleges művészi irányzat, amiben, azt hiszem, hogy a legjobb volnék. De szeretek rajzolni, festeni, és nagyon jó volt, hogy rajzból érettségiztem, mert ez bevont egy teljesen más művészeti ágba, egy külön kis világba. Ott hallottam először Frida Kahlo-ról, és nagyon imponált benne az, hogy eleve egy női festő, ráadásul mennyire erős, karakteres női festő. Azt gondolom, hogy az ő nyers, őszinte megnyilatkozása például a nőiségről, a női testről, a gyermekvállalásról, vagy a fájdalomról ma is mindenkiben nagyon erősen rezonál. Engem ez inspirált, mikor nevet választottam a karakternek. Arra gondoltam, itt van ez a gimnazista, aki ugyan még nem érett azzá a nővé, akivé majd egyszer a fikció világában érni fog, de egy ilyen különleges örökséggel, ami az övé, bátran választhatja példaképül az ikonikus Frida Kahlo-t.
Íróként miért pont az ifjúsági műfajok állnak közel hozzád?
Mindenkinek van egy életkora, amiben valamiért nagyon jól érzi magát. Valószínűleg nekem ez a gimis kor lehetett, plusz kicsit utána, amikor már nagyobb szabadságot élveztem a családomtól, és kezdtem arra rájönni, hogy én kivagyok, kiket szeretek. Egyszóval a világra való nagy rácsodálkozás időszaka volt ez a nagyjából 16-22 éves korig terjedő korszak számomra. Hál’ istennek jó emberek vettek körül, ráadásul rengeteget utaztam azáltal, hogy egy énekkarnak, kórusnak voltam a tagja. A fél világot bejártuk együtt, fantasztikus élményekkel gazdagodtunk. Nem azt mondom, hogy ott ragadtam ebben az egészben, de nagyon tudok azonosulni ezzel a korosztállyal, ráadásul pedagógusként pont őket tanítom.
Tudatosan teszteled a diákjaidon az írásaid nyelvezetét?
Az a jó ebben a tanár-diák viszonyban, hogy ők aztán tényleg kritikusak. Ha olyan szlenget próbál az ember használni, ami szerintük nem hiteles, akkor beszólnak, hogy „tanárnő, ez kínos, ezt ne tessék már”. Tehát azonnal kiderül, hogy mi az, amit én használhatok egy nekik szánt szövegben, és mi az, amit nem, vagy mi az, amiről én nem tudok, és ez totál ciki. Kíméletlenül megmondják, ha valami nem jó.
Az írónő és a tanárnő éned nem válik élesen külön az iskolában?
Van egy regényem, amit még a húszas éveimben írtam. A Kálvin kiadó adta ki, az a címe, hogy Felhők szigete. Én keresztyén hátterű családból származom, és ezt a könyvet kifejezetten ebből a közösségből inspirálódva írtam. Mivel egyházi iskolában tanítok, nagyon sok gyerek került hozzám úgy, hogy már ismerték ezt a könyvet, és volt véleményük róla. Azóta nyilván sok mindenben változtam, tágult is a horizontom irodalmi értelemben, de érdekes módon a mai napig ez a könyvem sok diáknál megragadt. Amikor pedig a Delete című darabomat bemutatták a Kolibri Színházban, az egy izgalmas időszak volt a közös szövegalkotás szempontjából, hiszen utaztunk az osztályommal ide-oda, több projektben is benne voltunk, így létrehoztunk közösen kisebb jeleneteket, dialógusokat, amiket aztán előadtunk, mondjuk, egy másik osztálynak. Még egy mini szleng-gyűjtemény is született a közös munka eredményeként.
Talán elárulhatjuk, hogy a Nem festek álmokat Skóciában játszódik. Téged milyen emlékezetes kultúrsokk ért Angliában egyetemi ösztöndíjasként?
Egyetemistaként az Erasmussal voltam Birmingham-ben fél évig: egy kreatív írás kurzust csináltam ott az egyetemen, ami nagyon szuper volt. Talán a legnagyobb kultúrsokk az volt, hogy iszonyatosan lengén öltöznek az emberek. Én be voltam burkolózva nem tudom hány réteg ruhába, szakadt az eső, ők meg flip-flop papucsban mászkáltak ide-oda, a babák is simán pelenkában, maximum rugdalózóban… Meg is kérdeztem őket, hogy ti tényleg nem fáztok? Gondoltam, csak menőznek. De nem, kiderült, hogy ők tényleg így vannak kitalálva. A mostani regényemben van is egy jeges vízben fürdős jelenet, nem álltam meg, hogy bele ne tegyem. Ó, és a melegítő palackok is igaz történet alapján kerültek be a sztoriba. Ugyanis a családnál, ahol megszálltam, mindenkinek szépen be volt készítve az ágyába a forró vizes palack.
Miért éppen Skócia lett a regényed helyszíne?
Nekem Skócia azért is akadt be valószínűleg, mert már azelőtt ismertem skótokat, hogy jártam volna Skóciában. Ez úgy történt, hogy abban a zempléni angol bibliatáborban, ahová minden nyáron jártunk a barátaimmal, rengeteg skótot ismertünk meg. Ők a foglalkozások szüneteiben nagyon aktívak voltak: skót táncokat tanítottak, ételkóstolókat mutattak be nekünk hagyományos skót fogásokkal, tehát rengeteg érdekes dolgot hoztak a saját kultúrájukból. Nagyon izgalmas volt. Meséltek arról is, miként alakultak a magyar-skót kapcsolatok a történelem folyamán: akkor derült ki számomra, hogy maga a bibliatábor is Clark Ádámtól eredeztethető, aki, mint tudjuk, a Lánchíd építése idején telepedett le hazánkban.
Szövődtek ebben a táborban interkulturális barátságok, szerelmek?
Igen, és később egyébként ezeken a kapcsolatokon keresztül utaztunk többször Skóciába barátokkal, később a férjemmel is. Amikor már tudtam, hogy belekezdek ebbe a regénybe, kimentem még egyszer végigjárni a helyszíneket kifejezetten írói szemmel. Ez egy rövidebb út volt, cserébe nagyon hasznosnak bizonyult a munka szempontjából.
A Nem festek álmokat a Móra Flow sorozatában jelenik meg. Számodra mit jelent ez a manapság divatos kifejezés? Mit jelent benne lenni a flow-ban?
Számomra a valódi flow-t egyértelműen az olvasás jelenti. Mindig muszáj egy másik történetben is élnem párhuzamosan, különben légüres térben lógok. Egyszerűen igénylem, hogy megélhessek más valóságokat is a könyvek által. A szülést követő első hat hétben például ez segített az intellektuális radarjaimat kicsit helyzetbe hozni. Közben praktikusan átváltottam e-könyvekre, mert azokat lehet úgy is olvasni, hogy fél kézzel babát szoptatsz, másik kézzel pedig lapozol a képernyőn (nevet). Az olvasás analógiája mentén sokan azt gondolják, hogy az írás is maga a flow. Ez részben igaz, csakhogy írni egyben munkát is jelent. Fegyelmezettség kell hozzá. Szép azt elgondolni, hogy jön az ihlet, és akkor majd madárcsicsergés közepette üldögél az ember egy kuckóban és ír… De előbb-utóbb a valóság befigyel. Vagy bekopognak, hogy mikor lesz már kész az ebéd.
Ez illúziórombolóan hangzik.
Nekem ezen az imidzsen kellett túllépnem. Munkaként kell hozzáállni, különben elfolyik az idő, elillan az egy év anélkül, hogy megszületne maga a regény. Először persze én is úgy voltam vele, várok, míg jön az ihlet. Hát minden más jött, meg jöttek a barátok is át, de ihlet nem nagyon. Az idő viszont telt. Akkor határoztam el, hogy oké, most leülök szépen a gép elé, és lesz egy olyan időszaka a napomnak, amit csak az írásnak szentelek. És ez tényleg működött, nyilván változó hatásfokkal. Volt, hogy 6-8 órát dolgoztam, és egyetlen használható bekezdést tudtam a nap végén felmutatni, és volt olyan is, amikor valami tényleg megszületett és kirepült a kezem alól. Ez volt sajnos a ritkább. De a végére csak összeállt minden.
„Ha egy napot végigírok és másnap sorról sorra kihúzom, tehát nem marad semmi, az két nap jó munka.” — mondta Esterházy Péter. Te hogy vagy ezzel? Könnyen meghúzod a saját írásaidat?
Én azt tapasztaltam, hogy aludnom kell rá egyet. Ha másnap egy szövegről még mindig úgy gondolom, hogy az jó, akkor valószínűleg az én mércém szerint az valóban jó lesz és olvasható. Ha másnap azt gondolom, nem az igazi, akkor — hozzáteszem, elég nehezen — de kihúzom.
Vannak kedvenc meséid, amiket szeretnél továbbadni majd a kisfiadnak? Vagy inkább te magad írod majd a meséket?
Persze, biztosan fogok saját meséket is mesélni. Az íráskészség meg a sztorizgatásra való hajlam szerintem apukámtól ered, aki kicsi korunkban mindig mesélt nekünk este. Ő mindig fejből mesélt, és mi ezt nagyon szerettük. Aztán, mikor már hárman voltunk, kapott egy ösztöndíjat, amivel kiment Kanadába fél évre. Teljesen összeomlottunk. Mi lesz így az esti mesével? Apukám azonban feltalálta magát: magnó kazettára vette föl a meséket, amiket aztán szépen elküldözgetett haza. Emlékszem, ahogy ülünk a fürdőkádban mi gyerekek hárman, anyukám benyomja a kismagnót, és elindul a mese. Úgyhogy ez nálam akkor így beakadhatott, hogy a mese segít a nap történéseit feldolgozni, lenyugtat, és sok mindenre megoldást nyújt. Számomra egyfajta terápia volt ez. Ami a kedvenceket illeti, annak idején nagyon szerettem Szutyejev meséit. Nagyon retró. Viszont a top kedvenc, a gyermek- és ifjúsági irodalomból az abszolút top kedvenc nálam egyértelműen A két Lotti. A könyvespolcomon ez az egyetlen könyv, amiből kettő van. Szoktam is kérdezni a látogatókat, hogy észreveszik -e a poént. Szerintem ez egy örök történet: nagyon jó a humora, és átélhetünk benne egy feledhetetlen családsztorit.
A te kamasz hősödnek, Fridának nagyon határozott véleménye van az élet dolgairól. Pedagógusként hogy látod, mennyire vállalnak fel egy-egy ügyet a mai fiatalok?
Nagyon sokat változtak a gyerekek az alatt a húsz év alatt is, mióta én a pályán vagyok. Magam is látom, hogy másként állnak hozzám, meg a körülöttük lévő dolgokhoz. Sokan azt szokták mondani, hogy a mai fiatalokat nem érdekli semmi. Ez szerintem pont nem így van. X évvel ezelőtt a diákok úgy néztek rám, hogy én egy tanár vagyok, és az óra végén egyszerűen megszűntem létezni számukra. A mostani diákokat érdekli, hogy vagyok, mi a véleményem erről-arról, tehát sokkal inkább emberként tekintenek rám. Cserébe viszont nagyon igénylik azt, hogy a pedagógus is emberként tekintsen rájuk. Egyfajta mentort látnak a tanárban, akitől azt várják, hogy segítsen nekik a saját kis dolgaikban eligazodni, nem pedig azt, hogy megmondja nekik, mit csináljanak. És ez nagy különbség. Önmagában a tekintélyelvűség ma már nem működik.
Az egyik fejezetben Frida azon tűnődik, vajon skóciai tanárnője tényleg dogajavítással tölti-e a péntek estéjét. Ennek apropóján Frida után szabadon téged is megkérdezlek, hogy pedagógusként egy hosszú munkahét után melyik lehet a vonzóbb záróakkord: dogajavítás, vagy söröskorsóval fetrengés a Netflix előtt?
(nevet) Nyilván a sörrel fetrengés — illetve bocsánat, borral — a Netflix előtt. Egyértelmű.
Győri Katalin: Nem Festek álmokat, Móra kiadó, 2025. 416 oldal – itt kedvezményes megvásárolható
A Móra kiadó korábbi könyveiről
Írta: Kunyik Kinga
Saját blogja: https://csodapestbuda.blog.hu/
