Cyril Gély francia író munkásságát úgy ismertem, hogy nem ismertem. Jó pár éve meghatározó filmélmény volt számomra a Chocolat, egy XIX. század végi bohócpáros története Omar Sy és James Thiérrée főszereplésével. Illetve, bár nem láttam, de szuperlatívuszokat hallottam a Rózsavölgyi Szalonban bemutatott, Lise Meitnerről és Otto Hahnról szóló A Díj című színdarabról is. Azt viszont csak most raktam össze, hogy mind a Chocolat forgatókönyvét, mind A Díj alapjául szolgáló regényt és a később a drámaverziót ugyanaz az ember írta.
Cyril Gély sokoldalú témaválasztásait jelzi, hogy a bohócok és a fizikusok után a Szohó mester utolsó teája című regényében a XIX. század végi Japánba kalauzol minket. A Trend Kiadó jóvoltából immár magyarul is olvashatjuk ezt a tavaly megjelent, igazán különleges hangulatú történetet.
Szeretek távol-keleti szerzőktől olvasni, hiszen teljesen más irodalmi hagyományokból építkeznek, mint mi itt Nyugaton. Az elmúlt években a japán szerzők közül Genki Kawamura Ha a macskák eltűnnének a világból című regénye tette rám a legnagyobb hatást, ami tulajdonképpen egy japán Faust-történet, de az ennél talán nagyobb közönségsikert elért Az utazó macska krónikáját, Hiro Arikawa könyvét is szerettem. (Úgy tűnik, ha a japánok macskákról írnak, az csak jól működhet.) Így tehát volt már valamilyen fogalmam arról, hogy milyen a japán próza: lassúbb, elmerengőbb, az apró részleteken hosszabban időző, tehát egy kicsit mindig líra is.
A francia szerző valószínűleg azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ha már nyugati emberként japán témához nyúlt, akkor nemcsak a helyszín és a szereplők, hanem az elbeszélés maga is legyen “japános”. Ennek megfelelően a Szohó mester utolsó teája gyönyörű szöveg. Minden mondat tökéletesen megmunkált, az egész próza lassan folydogál, és kifejezetten jó érzés elmerülni a világában. Ez nem egy pörgős szórakoztató regény, ahol egymást érik a kalandok, hanem egy nyelvből szőtt műalkotás, ahol még a drámai fordulatok is inkább lírai módon kerülnek elénk.
Ahogyan Gély szövi a mondatokat, úgy készíti a főszereplő Ibuki apja a szakét már sokadik generáció óta. A lány azonban más életre vágyik, szamuráj akar lenni, így egy napon megszökik otthonról. Felkeresi Szohó mestert, akitől a harc művészetét szeretné tanulni, ám a különös öregemberről hamarosan kiderül, hogy nagyobb gyönyörűséget talál a teában, a levelek megismerésében és válogatásában, a főzet elkészítésében és elfogyasztásában, mint a kardforgatásban.
Miközben Ibuki és Szohó mester élik a maguk kis életét, és a lány mind többet és többet tanul a harcról és a teáról, közben azért a történelem is zajlik körülöttük. Japán bekapcsolódik a világkereskedelembe, hirtelen beáramlik a nyugati gondolkodásmód, és vele a tömegpusztító hadiipar is. A szamurájok feleslegessé válnak, és amikor a császár be is tiltja ezt a történelmi életformát, a becsületük azt kívánja, vívjanak meg még egy utolsó, nagy, reménytelen csatát…
Bevallom, volt ezzel az egésszel kapcsolatban némi kellemetlen érzésem. Amellett, hogy ez tényleg nagyon szép regény, és kifejezetten szerettem olvasni, mégsem tudtam félretenni azt a gondolatot, hogy Gély ugyanúgy betolakodik a japán kultúrába, ahogyan a regényben az ágyúk, vagy akár a vége felé feltűnő francia teakereskedő figurája. Ez ugyanis nem japán szöveg, hanem francia, amely eljátssza, hogy ő japán. Emiatt aztán maradtak benne számomra igencsak zavaró motívumok is. Az egyik a rengeteg ismétlés, amelyeknek valószínűleg azt a funkciót szánta Gély, hogy költőivé tegyék a szöveget, de egy idő után inkább modorossá tették. Valószínűleg maga a szerző is érezhette ezt, ugyanis mindeközben olyan elemeket is elhelyezett benne, amelyek viszont mintha szándékosan önironikusak, önparodisztikusak lennének.
A másik, ami viszont ennél is jobban zavart, az Szohó mester többszöri látogatása “a gésák negyedébe”. Nehezen hiszem el, hogy ha Gély tényleg kellően beleásta magát a japán kultúrába, akkor nem jött vele szembe az információ, hogy a japán prostituáltak neve nem gésa, hanem júdzsó, a gésák pedig művészetből és szórakoztatásból, nem pedig szexuális szolgáltatásokból éltek (és élnek a mai napig). Az, hogy Gélynél “gésa” lett a prostituált, számomra azt jelentette, hogy egy nyugati író azt adja a nyugati olvasóknak, amit tudni vélnek és elvárnak, a nemnyugati nézőpont pedig már megint perifériára szorul, mint a történelem során oly sok évszazadig…
Ami viszont ennek ellenére mégis afelé billentette a mérlegemet, hogy érdemes a Szohó mester utolsó teáját olvasni és másoknak is ajánlani, az a dzsiszei lírai műfajának beemelése a cselekménybe. A halálra készülve rövid, kötött formájú, az élettől és annak teljességétől alig pár szóban búcsúzó költeményeket írnak a szamurájok, amelyeket szívszorító módon oldott meg Gély, illetve a fordító Pacskovszky Zsolt is. (Kár, hogy az első olyan fejezetben, amelyikben szóba kerül a dzsiszei, lemaradhatott a tördelésnél a fejezetnyitó mondat, és így jó nagy döccenéssel indul az olvasó kapcsolata vele – bár ennél a regénynél még az is lehetséges, hogy az eredetiben is így szerepelt, sajnos ezt nem tudtam ellenőrizni.)
Így tehát ezeken a forró, fülledt nyári estéken főzzünk teát, üljünk ki vele egy kertbe, teraszra vagy vízpartra, és mondatról mondatra merüljünk bele Szohó mester világába, a rizsszemek, tealevelek, cseresznyevirágok és fájdalmasan gyönyörű verssorok közé. Hiszen mi mással lassulhatnánk le igazán, ha eljön a pihenés ideje, ha nem ezzel?
