Julie hallgat – kritika: A csend megtörése
(Julie Keeps Quiet – a belga 2025-ös Oscar-nevezés a legjobb nemzetközi film kategóriában)
Van valami csendes, mégis ellenállhatatlanul vonzó a Julie hallgat című filmben, Belgium 2025-ös Oscar-nevezésében. A történet nem hagy időt felvezetésre: in medias res kezdünk, a feszültség már a levegőben van. Egy neves teniszakadémián bombaként robban a hír: Jeremy edzőt felfüggesztették. Senki sem tudja pontosan, mi történt, de a suttogások hamar elindulnak. És Julie, az akadémia legígéretesebb játékosa, úgy dönt: nem szólal meg.
Nem rezzen össze. Nem tiltakozik. Csak áll mozdulatlanul, és teszi a „dolgát”.
Julie világa szigorú rutin szerint működik: iskola, edzés, alvás, majd elölről. A fegyelem formálta őt. Így hát fegyelmezett és hűséges – még a hallgatásában is. De ahogy egyre több kérdés merül fel – az edzőről, egy volt játékosról, aki eljutott a Belga Teniszszövetségig (Julie álma), majd később öngyilkos lett – Julie megőrzi nyugalmát. Egy csendes vihar, amely a felszín alatt forrong.
Tessa Van den Broeck lenyűgöző filmszínészi debütálásában szinte minden képkockát ő visz a hátán. Leonardo Van Dijl rendező és forgatókönyvíró (szintén első egész estés filmjében) soha nem hagyja el Julie oldalát. Szinte szó szerint: a háttérszereplők elmosódnak, a kamera alig mozog, a képkivágás nyugodt és letisztult – akárcsak Julie maga. Ez a stiláris döntés pontosan leképezi Julie lelkiállapotát: elzárkózott és megfigyelő minden pillanatban. Van Dijl munkája az első képkockától az utolsóig precíz, határozott és bátor.
A film emlékeztetett A titkárnőre (The Assistant, 2020) – Kitty Green munkahelyi parabolisztikus filmjére a hallgatólagos bűnrészességről és a mérgező környezetről. Mindkét film fagyos színvilágot használ, közelről követi főszereplőjét (szívszorító közeli felvételekkel), és valami nyugtalanítóan halk feszültség lengi be őket. Ám a Julie hallgat más irányból közelít – a vállalati kiüresedés helyett az élsport szigorát mutatja meg, egy olyan fiatal lány szemén keresztül, aki még csak most próbálja megtalálni önmagát egy túlságosan is követelőző és sötét közegben.
Julie nincs egyedül a képen, de mégis úgy érezzük, igen. A hallgatása elszigeteli, akárcsak Jeremy árnyéka, aki túl régóta uralkodik felette. Van Dijl ezt a magányt mindenféle melodráma nélkül ábrázolja. Nemcsak a karakterek, hanem maga a filmkészítés is fegyelmezett – a kamera szinte egyáltalán nem mozog, Nicolas Karakatsanis operatőr (Bullhead, The Drop) hosszú beállításokat használ. A film tapintható, súlyos és csendes. Caroline Shaw lírai zenéje – női vokálokkal és ritmikus lélegzéssel átszőve – összefonódik a tenisz edzések nyögéseivel, nyikorgásaival és visszhangjaival, így teremt sajátos hangkulisszát.
A film soha nem „adja el túl” az üzenetét. Bántalmazás, hatalom, manipuláció – ezek a sarkokban lapulnak, sosem válnak sokkoló látványossággá. Jeremy (Laurent Caron) nem karikatúra, hanem hideglelősen ismerős alak: olyan edző, aki elszigetel, gázlángozik, manipulál – egy olyan rendszerben, amely lehetővé teszi, hogy bármi következmény nélkül működjön. Ezzel szemben egy másik edző, Backie (akit Pierrette Gervais játszik melegséggel és hitelesen) pontosan az ellenkezője: egészséges, támogató, törődő.
A film egyik legerősebb metaforája az edzőpályán bontakozik ki: a játékosok félkörben állnak, és egymás után lépnek elő, hogy üssenek egy labdát. Újra és újra ugyanaz a mozdulat. Hipnotikus, szinte rituális. Azt üzeni: a körforgás folytatódik – amíg valaki meg nem töri.
Julie útja lassú visszaszerzése önmagának. Kezdetben a hallgatás védekezés, szégyen és zavarodottság elfedése. De fokozatosan ellenállás lesz belőle. Elkezd visszaszerezni valamit a saját hatalmából – nem nagy gesztusokkal, hanem pillantásokkal, határok kijelölésével, azzal, hogy egészségesebb emberek és rendszerek felé fordul.
Fontos, hogy a környezete végig teret hagy neki. Családja, tanárai, az edzőközpont dolgozói – mindenki kifejezi, hogy mellette áll, de senki sem kényszeríti, hogy elmondjon vagy újra átéljen bármit, amíg nem áll készen rá. Ez is frissítő, együttérző és őszinte gesztus.
A Julie hallgat nem a szenzációs leleplezésekről szól. Hanem arról a lassú, belső folyamatról, amelyben valaki felismeri a sérelmet, elfogadja a következményeit, és lassan elindul a gyógyulás felé.
Lírai, mégis nyers. Költői, mégis a földön jár. Nem kell túlzás hozzá – a valóság sajnos elég drámai magában is.
Végső soron a Julie hallgat egy mélyen megrendítő és szükségszerű történet a hallgatás áráról, a megtöréséhez szükséges erőről, és arról, mennyire fontos a támogatás és a gondoskodás az áldozatok számára. Akinek valaha nyomasztotta a kimondatlan trauma súlya, aki valaha nyomás alatt próbált teljesíteni, vagy aki csak időt kért ahhoz, hogy nemet mondhasson – annak Julie története ismerős lesz.
A Julie hallgat jelenleg digitális platformokon – például Apple TV-n, Amazon Prime Videón és egyes VOD szolgáltatásokon – elérhető megvételre vagy kölcsönzésre. Ha még vetítik a közelben, érdemes moziban is megnézni. (A cikk angol verziója itt olvasható)
