„Ez a tapasztalat valamiképpen hazavihető” – Dejcsics Konrád atya
Dejcsics Konrád bencés szerzetes és gimnáziumi tanár, az iskola vívószakosztályának vezetője, a negyedévente megjelenő Pannonhalmi Szemle főszerkesztője, egyben az immár 21. alkalommal megrendezett Arcus Temporum fesztivál igazgatója, egyszóval egy igazán sokoldalú, reneszánsz személyiség ül velem szemben az idei rendezvény központi témája köré épülő interjúnkon.
Az idei Arcus Temporum fesztivál külső-belső kertjeink fontosságára, szépségére, sérülékenységére hívja fel a figyelmünket. Ennek egy fontos aspektusa lehet a gyógyító, az éltető kert.
Onnan kezdem, hogy a fesztivál témája minden évben a főapátság éves témájához kötődik, és idén ez a központi témánk a kert. A főapátság éves témáit mindig a szerzetesi hagyományból merítjük, és bizony a kert az egy nagyon-nagyon fontos szimbólum a szerzetesközösségek életében. A monostor és a szerzetesi élet már a IV. századtól fogva gyakran a kert metaforával volt jól leírható: a szerzetesek mindig is termesztettek gyógynövényeket, meg különféle konyhakerti növényeket is, ráadásul ezt olyannyira sikeresen művelték, hogy a ,,fűszereiket” rendszeresen lopták a falakon túlról. De térjünk vissza a monostorhoz, amely mindig is úgy tekintett magára, mint a két híres bibliai kert, az Éden, illetve a Mennyei Jeruzsálem földi mására. A Mennyei Jeruzsálemet mint szimbolikus helyet a Jelenések Könyve úgy írja le, hogy az épített környezet és a természeti környezet ott egymást áthatja, tehát harmóniában létezik. Ott olvassuk azt a képet is, hogy a folyó partján évente tizenkétszer termő fák állnak, és a leveleik mindenkinek a gyógyulására szolgálnak. Tulajdonképpen ez a kép inspirálta a szerzeteseket is, amikor gyógynövényeket telepítettek. A Sankt Gallen-i ideál tervben, amely egy 9. századi dokumentum és egy akkor elképzelt ideális középkori monostornak az alaprajzát mutatja, azt látjuk, hogy ott vannak a monostor kertjében azok a gyógynövény ágyások, amely gyógynövényeknek a leveleit azután a kórházban használták fel gyógyításra. Pannonhalmán mindig is nagy hagyománya volt a gyógynövény termesztésnek, a kétezres évek óta pedig próbáljuk ezt folyamatosan feléleszteni és továbbfejleszteni.
Érdekes, hogy minden művészettörténeti korszaknak megvan a saját kertfelfogása: az épített környezet és a természet harmóniája például a reneszánsz kertek egyik jellemző vonása volt. Az idei fesztivál zenei műsorát ennek megfelelően két hamisítatlan reneszánsz személyiség, két valóban sokoldalú alkotó műveiből válogatták össze a szervezők: egyikük Mendelssohn, másikuk Jörg Widemann. Képzőművészet, irodalom, spiritualitás és zene: vajon kezdettől fogva ennyire fontos volt Pannonhalmán az Arcus Temporum összművészeti jellege?
Az összművészetiség a fesztiválunk alapvető vonása. Idén még egy fontos szervezéstechnikai újítást is csináltunk: eddig én és a munkatársaim külön-külön tárgyaltunk, egyeztettünk a zenei művészeti vezetővel, valamint az irodalmi -és a képzőművészeti vezetővel, most pedig azt vezettük be, hogy szépen együtt gondolkodtunk mindenről már a szervezés elejétől fogva. Mert nagyon gyakran egy zenei művészeti vezetőnek is vannak jó irodalmi ötletei, vagy tud inspirációt adni a képzőművészet számára, ugyanígy a képzőművészet a spiritualitás számára, tehát ez az összművészetiség már magában a szervezésben is megjelenik. A közös gondolkodást én nagyon izgalmasnak és fontosnak tartom, ilyenformán egymásra hatunk a tervezés során. A fesztivál idei zenei művészeti vezetői Simon Izabella és Várjon Dénes, zenei főtanácsadónk Erdődy Orsolya. Az irodalmi ágat Bazsányi Sándor, a képzőművészeti programokat pedig Mélyi József jegyzi. És valóban: az öt koncert fókuszában Mendelssohn és Jörg Widmann darabjai állnak. A művészeti ágak között vannak jó értelemben vett határátlépések, ezek szimbolikusan is megjelennek majd a fesztiválon. Két példát mondok: a Szikra Renáta kurátori munkájával létrejött Ösvények és átjárók című kiállításon Richter Sárának egy alkotása a kerengőben van elhelyezve. Ez egy nyolc méter hosszú vászon, a kerengő pedig az a folyosó-szerűség, amely a kertet körbeveszi. Richter Sárával azt terveztük, hogy a befogadó ezen a vásznon keresztül tud majd ránézni az ablakokra, és azokon keresztül tud kinézni a kertbe. Ez egyfajta közvetítettség élmény, ami azért is nagyon érdekes, mert ezen a vásznon a lelkiismeret-vizsgálati kérdések vannak ábrázolva. Ebben a pillanatban megkerülhetetlenné válik az, hogy a saját lelkiismeretünkkel való találkozás az egyfelől a kertre való ránézésben történik meg, másfelől pedig magában a kerengőben, ahol az élet játszódik, naponta ott mennek körbe a szerzetesek, a turisták, a diákok… Ez egy nagyon izgalmas egymásrahatás. Ugyanilyen, már régebb óta gyakorolt dolog a fesztiválon az, hogy a vasárnapi napközi imaórát megszakítjuk valamilyen zenei betéttel. Idén Mendelssohn 6. orgonaszonátájának az első tétele fog megszólalni ima közben. Mondhatjuk azt, hogy megszakítjuk az imádságot azért, hogy meghallgassuk az orgonadarabot, de valójában nem ez a helyzet. A zene, illetve a zenének a befogadása éppen úgy képes beilleszkedni az imádságnak a folyamatába, mint ahogy az énekelt zsoltárok esetében is történik.
Pannonhalma mindig sok szálon kötődött a kortárs művészetekhez. Guzmics Izidor atya például annak idején levelezett Kazinczyval, aki a nyelvújítás egyik nagy alakja volt. Folyamatosan tetten érhető ez a fajta kapcsolódás a monostor életében?
Igen, ez így van. Guzmics Izidor fogadta is Kazinczyt, tehát Kazinczy járt is Pannonhalmán, ráadásul Guzmics Izidor pont Kazinczy Széphalmának mintájára alkotta meg szerzetestársaival Pannonhalma nevét, ez adta nekik az inspirációt. Addig Szent Márton hegyének hívták, tehát a „Pannonhalma”, mint elnevezés, tulajdonképpen egy nyelvújítás-korabeli lelemény. Egyébként Guzmics Izidor nyelvészeti érdeklődése nem merült ki ebben, verseket és színműveket is fordított. Nos, Kazinczy pannonhalmi látogatásakor a saját nevét, pontosabban a K kezdőbetűt belevéste egy krisztustövis fának a kérgébe, felesége, Török Sophie nevének S-ét pedig egy ecetfára. Ezek a fák sajnos ma már nem élnek, de az jól látható, hogy a bencés közösségek valójában a középkor óta mindig a kortárs kultúrának is a helyei. Ez a XIX. században is nagyon így volt: például Darwinnak A fajok eredete című művét öt évvel a megjelenése után már egy pannonhalmi bencés, Rónay Jácint ismertette illetve magyarra fordította. Jól látható tehát, hogy mind a kortárs kultúrával, mind a kortárs tudománnyal kapcsolatban akartak lenni. Mácsai Pál egyszer úgy fogalmazta ezt meg, hogy „Pannonhalma ezer éve kortárs”. Ha érteni akarjuk azt a világot, ami körülöttünk van, és amelyben az emberek élnek, akkor nem mondhatunk le arról, hogy folyamatos párbeszédben legyünk a kortárs kultúra képviselőivel.
A felvilágosodás korában a vágyott szépség kertjén túl megszületett egyfajta praktikus, polgári felfogása is a kertnek, amit jól szemléltet a „műveljük kertjeinket” voltaire-i gondolata. Valóban gyógyírt jelenthet a kerti munka a mai zajgó világban?
Két, sőt három gondolatom is van ezzel kapcsolatban. Simon Izabella és Várjon Dénes, a zenei művészeti vezetők, illetve Szikra Renáta, az idei kiállítás kurátora, mind nagyon fontosnak tartják a saját foglalkozásukat a kerttel. Egyébként a korábbi művészeti vezetők, Ránki Dezső és Klukon Edit szintén egy fantasztikus kertet hoztak létre itt Budán, ahol élnek. A kerti munka mint a teremtésnek, a teremtés folytatásának, a meditációnak és közben a szellemi alkotásnak a helye, az nálunk szerintem teljesen jelen van. Másfelől a „műveljük kertjeinket” azt is jelenti, hogy néha akár a közélet elől, akár a világnak a turbulens folyamatai elől egy kicsit vissza kell vonulni a kertbe, és ott a ránk bízott területet legalább felelősségteljesen és szépen alakítani. És ez is egy szellemi, lelki folyamat, ez is benne van. De van egy harmadik gondolat: ma gyakorlatilag nem tudunk visszavonulni a kertbe úgy, hogy ne kellene szembesülnünk a minket körülvevő világ valóságával. A klímaváltozás itt van, és egyszerűen nem tudjuk már úgy művelni a kertjeinket, ahogy korábban. Valamiképp reagálni kell erre, és ez egy nehéz tapasztalat. Tehát az az intim tér, ami eddig a visszavonulásnak, a spiritualitásnak és a szellemnek volt a tere, az sem tudja kivonni magát azok alól a globális folyamatok alól, amelyek emberlétünket alapvetően veszélyeztetik.
Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál, mondja a bencések regulája. Felbolygatja ezt a szigorú rendet a fesztiválozó közönség érkezése? Mit tud adni ez a három nap a szerzetesközösségnek?
Azt hiszem, hogy mind az alkalmazkodás, azaz a változás és annak nehézsége, mind pedig a gyarapodás tapasztalata kölcsönös. Nem is működhetne másként, hiszen a szerzetesközösség nem tud egyszerűen csak háttér vagy kulissza lenni egy ilyen fesztiválhoz. Nem is akar, meg nem is tud úgy helyszín lenni, hogy maga ne vonódna be, és ne változna. Úgy érzem, hogy ez egy szép történet: maguk a hozzánk látogató emberek is alakulnak, ők is veszik a fáradtságot, feljönnek a hegyre, elviselik a meleget, felkelnek reggel, bekapcsolódnak az imába, eljönnek az éjszakai koncertre, és csendben vannak, ahol csendben kell lenni. Mindenki megváltoztatja egy kicsit az életmódját: nemcsak az ideérkezők, hanem a szerzetesközösség is. Mi tudatosan döntöttünk arról, hogy ebben a három napban egy kicsit közelebb engedjük magunkhoz a hozzánk érkező, kultúrára nyitott embereket. Kicsit átalakítjuk az imádságunkat és megengedjük azt, hogy a 800 éves bazilikában, a legszentebb helyünkön hangszerek legyenek, próba legyen, hogy a Boldogasszony-kápolnában, ahol egyébként a bencés szerzetesek nyugszanak, koncertek legyenek, de mindezt abban a meggyőződésben vállalja a szerzetesközösség, hogy ezzel szolgálatot tesz a világnak. Talán köztudott, hogy Pannonhalmát Szent István azzal a kitétellel erősítette meg kiváltságokkal 1001-ben, hogy ezen a helyen imádkozzanak Magyarország fennmaradásáért. Ennek megfelelően minden nap imádkozik a szerzetesközösség Magyarországért, de ebben nem áll meg az interakciónk a hazával, meg a minket körülvevő világgal. A kapcsolódás igénye megjelenik például ebben a kulturális találkozási pontnak a kialakításában is, ami az Arcus Temporum fesztivál. Ehhez azonban változni kell. Ez a fesztivál egy nagyon erősen közösségi történés. Mivel kis helyen van, azaz nem tud befogadni teszem azt sok ezer embert, így nagyon személyes tud lenni, és teret tud adni a különböző találkozásoknak, teret tud adni a párbeszédnek. Lenyűgöző például azt látni, hogy a fiatal művészek, akiket Szikra Renáta megszólított, mennyire érzékenyen reagálnak arra, amivel a monostorban találkoznak. Nagyon gyakran a saját életüket és a saját művészeti folyamataikat is képesek a Pannonhalmával való találkozás fényében olvasni. Persze számunkra meg az egy fantasztikus dolog, hogy mondjuk a Chamber Orchestra of Europe itt van, Jörg Widmann személyesen eljön, vagy hogy Kováts Adél a házigazdája a fesztiválnak. Mind örülünk annak, hogy találkozhatunk velük. Nagyon sok inspirációt hoznak a vendégek. Nemrég létrehoztuk az Arcus Temporum baráti kört, mert nagyon sok vendég jelezte azt, hogy szeretne hosszabb távon kapcsolódni ehhez a fesztiválhoz, és egész évben információkat kapni róla. De ez a mi oldalunkról is azt jelenti, hogy meg kell ezt az igényt hallani, és késznek kell lenni arra, hogy egy új kapcsolatrendszerbe lépjünk be.
Az arcus temporum időíveket jelent, amelyek mondhatni összekapcsolják egymással a különböző korokat. Ha jól tudom, Pannonhalmán ez nemcsak szimbolikusan, hanem valóságosan is megtapasztalható.
Az arcus temporum valójában egy modern szóösszetétel, tehát ez a kifejezés nem létezik a klasszikus latinban. Szerintem egy klasszikus római nem is értené, hiszen ez egy kifejezetten szimbolikus szóösszetétel, a latin nyelv gondolkodásmódja pedig ennél sokkal racionalistább. Mi mégis értjük, hogy miről szól: pont ezt a kettőséget jelzi, tehát a kortársnak és a klasszikusnak az összekapcsolását. Pannonhalma építészetileg is ilyen: annyiban következetesek voltak eleink, hogy nagyon kevés kivétellel mindig abban a stílusban építkeztek, amiben éppen a kor épített. A 800 éves pannonhalmi bazilikán például a Reimsi székesegyház műhelyének a kőfaragói dolgoztak három-négy évvel azután, hogy ők ott voltak Reimsben. Tehát akkor ők teljesen kortárs, ráadásul az építészetnek a legmagasabb színvonalát képviselő alkotók voltak. Vagy ugyanígy Mátyás király idejében például reneszánsz portálok épültek – na jó, ő annyiból nem volt teljesen zeitgeist, hogy még gótikus kerengőt építtetett, ennyiből ragaszkodott a hagyományhoz – de utána a barokk barokkot épített, a klasszicizmus klasszicistát és így tovább. Amikor 1938-ban a gimnázium épületét elkezdték építeni, akkor választhatták volna azt, hogy egy neoklasszicista épületet építenek, de nem ez történt. Egy Bauhaus épületet építettek, ami nyilván használat szempontjából is, meg építészeti értékét tekintve is egészen különleges és jó döntésnek bizonyult. 1998-ban a diákkápolnát is a kortárs építészet szerint alakították ki. 2012-ben az építészeti minimalizmus szellemében újítottuk fel a bazilikát, idén pedig egy bevonáson alapuló, közösségi tervezési folyamatban indítottuk el a kollégium rekonstrukcióját – tehát mind a mai napig folytatódik ez a vonal. Szerintem ez tükrözi a bencések gondolkodását, és leképezi például a képzőművészeti gyűjteményünket is, ahol a klasszikus daraboktól egészen a kortárs képzőművészetig gyakorlatilag minden korszak jelen van.
A fesztivál nagy erénye, hogy teret ad a szemlélődésnek, a befelé figyelésnek. Vajon a hétköznapi életben is megtapasztalható ez a fajta elmélyülés?
Szerintem a műalkotás befogadásának az aktusa nyilván nagyon hasonlít az imádságnak a szemlélődő aktusához – adott esetben még a bármilyen mechanikus tevékenységünket kísérő aktív jelenléthez is. A futók tudják ezt, akik nem dugaszolják be a fülüket zenével, hanem egész egyszerűen jelen vannak a futás közben. Nyilván a futáshoz képest az imádság meg a műalkotás befogadása annyi többletet nyújt, hogy valamilyen más jelenlétre is felhívja a figyelmünket. Az imádság meditatív állapotában Isten jelenléte az, ami a mi jelenlétünket megváltoztatja, és ez egy nagyon személyes történés. Azt hiszem, hogy a műalkotás befogadása sem tud nem személyes történés lenni. Ehhez az is hozzátartozik, hogy minden kiállításlátogatás vagy koncertlátogatás egy kisebb fajta ünnep, hiszen elmozdulunk a hétköznapjainkból, és bemegyünk egy galériába, vagy megállunk valahol, és figyelmet szentelünk valaminek. Ahogy minden meditáció az Isten jelenlétében is egy ünnep, mert kilépünk a saját tereinkből – vagy éppen észrevesszük Isten jelenlétét a saját legszemélyesebb terünkben. Mind a kettő hordozza azt, hogy valójában ez a tapasztalat valamiképpen hazavihető. Nálam is van a saját szerzetesi cellámban egy kortárs mű, és az azzal való találkozás mindig felidézi a műalkotás befogadásának ezt a transzponatív erejét. Ahogy a cellámban van egy olyan sarok is, amely az imádságnak a helye. Tehát ezeket a nagy találkozás–élményeinket, vagy meditációs élményeinket nyilván haza is tudjuk vinni, mint egy-egy csepp emlékeztetőt arra, milyen nagy lehetőségeink, vagy meghívásaink vannak.
Írta: Kunyik Kinga
Saját blogja: https://csodapestbuda.blog.hu/
