Goebbels és a Führer – Kritika: A propagandagépezet erőltetett újramesélése
A náci rezsim propagandagépezete a történelem egyik legfélelmetesebb példája arra, hogyan válhat a narratíva fegyverré. Joachim A. Lang rendező és író – aki legutóbb a legendás koreográfus, John Cranko életét dolgozta fel – ismét ismerős terepre lép: dokumentarista stílusú filmkészítésbe és a történelem sötét fejezeteibe. A Goebbels és a Führer, amely eredetileg 2023-ban készült el, s most kerül a mozikba, arra tesz kísérletet, hogy bemutassa azokat a mechanizmusokat, amelyekkel egy totalitárius rezsim képes volt magát a valóságot is átformálni. Az eredmény egy olyan film, amely éppoly aprólékos, mint amennyire didaktikus; éppoly alaposan dokumentált, mint amennyire furcsán távoli és olykor túlzottan kioktató.
A történelem körforgásában
A történet egy körkörös narratív keretbe ágyazva játszódik, amely 1945-ben, a Harmadik Birodalom összeomlásával kezdődik és ér véget. A film Joseph Goebbels, Hitler propagandaminiszterének felemelkedését és működését követi nyomon a háború korai éveitől egészen a végső bukásig. Bár a történet bemutatja Goebbelst hatalmának csúcspontján, a személyes mélységekbe sosem jutunk el. Mindössze annyit tudunk meg róla, hogy nőcsábász, napbarnított arcbőrt kedvel és vonzódik a hatalomhoz.
Archivált valóság és fájdalmas emlékezet
Lang dokumentumfilmes háttérrel rendelkezik, s ennek megfelelően bőséges mennyiségű archív anyagot vonultat fel. Eredeti beszédek, hiteles hangfelvételek, propagandafilmek jelenetei és ritka felvételek – köztük sokkoló képek Buchenwaldból és a háború sújtotta Berlinből – adják a film legerősebb rétegét. Amikor a történelmi anyag és a dramatizált újrajátszás összeolvad, valódi, kísérteties valóságérzet születik. Lang korábban rendezett már filmet az antiszemita propaganda-alkotásról, a Jud Süss-ről, valamint a mefisztofeli német filmszínészről, Heinrich George-ról is.
Hideg precizitás és steril esztétika
Mindezen tényszerű szigorúság ellenére a film mégis sterilnek hat – szinte túlságosan is megkomponáltnak. A díszletek hibátlanok, de hiányzik belőlük az élet. Túl tiszta, túl csiszolt minden, ami nem illik a témához. Az emberek inkább szoborszerű alakoknak tűnnek, semmint hús-vér szereplőknek. Ahelyett, hogy belemerülnénk a háborús Németország mocskába és káoszába, egy makulátlanul kidolgozott kosztümös darabot kapunk – klasszikusat a fásultságig. A film filmes szeretne lenni, de gyakran inkább egy múzeumi installációhoz hasonlít.
Távoli karakterek, merev alakítások
A szereplőgárda televíziós színészekből áll, akik életre keltik e hírhedt történelmi figurákat. Robert Stadlober márványszerű mozdulatlansággal alakítja Goebbelst, Franziska Weisz Magda Goebbelse pedig távolságtartó marad, még akkor is, amikor elhagyatottnak érzi magát vagy retteg. Fritz Karl Hitler-alakítása valamivel rétegzettebb – néha betegesen apás, például amikor halálos ítéletek aláírása közben karácsonyi süteményt eszik, vagy amikor meglátogatja a Goebbels gyerekeket. Mégis, egyik kulcsfigura sem válik teljessé. Érezzük a hatalmukat, de nem értjük a pszichológiájukat, kapcsolataikat, személyiségüket.
A propaganda anatómiája
A film legérdekesebb részei azok, amelyek a propagandagépezet működését mutatják be: Goebbels szlogeneket elemez, tömegjeleneteket manipulál, beszédeket tervez, és a náci filmek felépítését boncolgatja. Különösen erőteljes az a jelenet, amikor elmagyarázza: a szlogeneket nem az elit, hanem a vidéki parasztok miatt kell ismételni, akik talán csak egyszer hallják őket. A film megmutatja, milyen gondosan irányított volt minden nyilvános kép – még Hitler remegő kezét is kivágták a felvételekből.
Identitáskeresés és túlterhelt szerkezet
A Goebbels és a Führer sosem dönti el igazán, mi is akar lenni: karaktertanulmány, történelmi dokumentum vagy propagandaoktatás. Lang világosan láthatóan mindhárom célt egyszerre próbálja megvalósítani. A film 2 óra 15 perces játékideje alatt hatalmas mennyiségű kutatást próbál belesűríteni, olyannyira, hogy végül inkább tankönyvnek hat, mint történetmesélésnek. A jelenetek gyakran hirtelen megszakadnak, az időugrások sietősek és esetlegesek, az átmenetekből hiányzik az érzelmi felépítés. A tempó darabos, a szerkezet zavaros.
Ígéretek és korlátok
A film nyitó állítása – miszerint „teljesen új nézőpontból” mutatja be Goebbelst – túlvállalásnak bizonyul. Bár az archív integráció valóban lenyűgöző, s az alkotói szándék vitathatatlanul tisztességes, pszichológiai mélységben alig jutunk tovább a megszokottnál: a sántaság, a hiúság, a nőcsábászat, Hitler iránti lojalitás és a náci mítosz építésében játszott kulcsszerep már ismertek. A zárójelenetekben megszólaló holokauszttúlélők idézetei és közvetlen megszólalásai erkölcsi sürgetést kívánnak adni a filmnek, de az amúgy is rendkívül expliciten tálalt tartalom után ez már túlzottan szájbarágósnak hat.
Tiszta szándék, vitatható művészet
Lang filmje kétségtelenül komoly szándékból és oktatási céllal született. És éppen ez az erénye – és talán a legnagyobb hibája is. Annyira szeretné átadni az üzenetet, annyira szeretné, hogy tanuljunk és ne feledjük kollektív traumáinkat, hogy közben többet mond, mint mutat, inkább kioktat, mintsem meghívna a megértésre. A film erkölcsi iránytűje megkérdőjelezhetetlen. De művészi döntései – lapos alakítások, klasszicista merevség és lyukacsos, laza szerkezet – távol tartanak minket.
A Goebbels és a Führer mostantól a mozikban látható.
