Néha van olyan, hogy egy regény, vers vagy éppen film annyira betalál az embernek, hogy egy pillanatra szinte levegőt sem kap, és úgy érzi, végre érti valaki, tudja, mi zajlik a fejében, és még sincs egyedül az érzéseivel, gondolataival ebben a hatalmas univerzumban. Emlékszem, tizenévesen Thomas Mann néhány írása hatott rám így, és persze azóta is voltak olyan művek, amelyek valamennyire személyesen érintettek – Franzen regényei, Mia Hansen-Love filmjei, a Paterson –, de egyik sem volt olyan elementáris erejű a hihetetlen véletlenszerűségben, mint egy közel tíz éve látott német film, amiről azt gondoltam, megismételhetetlen élményt nyújt. Az idei cannes-i fesztivál egyik nagy felfedezése azonban, ami szintén Németországból érkezett, bizonyította, hogy a hétköznapi csodák megismétlődhetnek.
Külön szerencse, hogy két olyan mesterműről van szó, amelyek az én szubjektív megélésem mellett különlegesen pozitív kritikai visszhangot is váltottak ki, mind a közönség, mind a filmszakma remek filmeknek tartja őket. Most az objektívabb fesztiválbeszámoló helyett erről a két filmről és a hozzájuk kapcsolódó személyes élményeimről fogok mesélni.
Visszaugorva 2016-ba: a fesztivál félidejénél jártunk, és aránylag csekély lelkesedéssel ültem be egy délutáni vörös szőnyeges vetítésre a Lumiere óriási, több ezer fős termébe. Egy majdnem teljesen ismeretlen német rendezőnő háromórás filmjére készültünk, és én azt gondoltam, mivel halálosan fáradt vagyok, jó lesz közben egy kicsit pihentetni a szemem. A Toni Erdmann azonban hamar felrázott. Később minden idők legmagasabb pontszámát érte el a Screen Daily című lap kritikusainak mindenki által figyelt táblázatában. A premier alatt a közönség percekig sikítva, tombolva tapsolt több jelenet, például a képen látható éneklés közben is (a fesztiválon gyakori a spontán kitörő taps a fontos jeleneteknél, de ilyen hosszan sem azelőtt, sem azóta nem hallottam), hihetetlenül erős élmény volt ezt megélni úgy, hogy tudtam: az alkotók is köztünk vannak. Az akkori Origo kritikusa így írt róla: „Semmihez sem hasonlítható csodát láttunk.”
De a Toni Erdmann nemcsak kiemelkedően erős film volt, hanem számomra rendkívül személyes is. Egy olyan nő volt a főszereplője, aki már külsőleg is kicsit hasonlít rám. A történet Bukarestben játszódott ott élő külföldiek között, amilyen én is voltam azelőtt pár évvel, és ez a német nő Bukarestben pont abban (vagy talán a közvetlen szomszéd) házban lakott a filmben, ahol annak idején én. Ugyanolyan volt a konyhája, mint nekem. Amikor kinézett az ablakon, ugyanazt látta, mint én éveken keresztül. Ugyanott várta a taxit, ahol én. Egyes gondolataimat az ottani élettel kapcsolatban pontosan úgy fogalmazta meg, mint annak idején én. És amikor egy vendég távozása után összecsukta a kanapéágyat, pontosan ugyanúgy vágta meg a lábujját, mint én abban a lakásban, amikor egy vendégünk érkezése után… hát igen, amikor összecsuktam a kanapéágyat. A mai napig ott van a heg, ami most már mindig egy cannes-i remekműre emlékeztet.
Később abban a szerencsében volt részem, hogy én fordíthattam magyarra a Toni Erdmannt. Akkor a rendező ügynökével is kapcsolatba kerültem, és megírtam neki ezt a különleges személyes összefonódást. A rendező még aznap felhívott, és sokat beszélgettünk. Amikor pedig a másik főszereplő, az azóta elhunyt Peter Simonischek Budapestre látogatott, hogy egy Eötvös Péter-oratórium narrátoraként lépjen fel, vele is találkoztam a Müpában, és neki is elmeséltem, mit is jelentett nekem a Toni Erdmann.
Azt gondoltam, ilyen csak egyszer fordul elő az életben, de kilenc évvel a Toni Erdmann után tegnap megismétlődött a meglepetés. Az In die Sonne schauen (‘A napba nézni, angol címe: Sound of Falling) egy több idősíkon játszódó német családregény, amely az imént már említett Thomas Mann elbeszélői zsenialitását idézi. Női sorsok, traumák, történelem, család, szerelem, szeretet, felnőtté válás: rengeteg témát érint, mégis kompakt egészként áll össze varázslatos, letaglózó remekműként.
A filmnek már a fesztivál előtt kiadott egyetlen jelenetképére felfigyeltem. Rögtön át is küldtem a testvéremnek, és ő azonnal tudta: mire gondolok: a képen álló kislány mindkettőnk lányaira nagyon hasonlított, és a körülötte álló emberek is épp olyanok voltak, mint a családunk német származású ágának alakjai.
Tudtam, hogy ez érdekes lesz nekem, de azt nem gondoltam, hogy ismét ennyire személyes filmet láthatok. A családomban volt egy fényképész, és ezért ezekről az emberekről a szokásosnál sokkal több fotó maradt fenn már az első világháború idejéből. A mai napig őrizzük őket albumokban és üvegnegatívokon. És a filmet nézve azt láttam, hogy a szereplői pont úgy éltek, pont úgy néztek ki, pont olyan ruháik, pont olyan bútoraik voltak, de még a mozdulataik és arcuk is olyan volt, mint az én felmenőimnek. A bútorok és ruhák megvannak még, meg a rengeteg fotó.
És aztán elég későn a filmben kiderült, hogy a képen látható kislány neve pont ugyanaz, mint az én elsőszülött lányomé.
Tízévente történik velem egy ilyen csoda, és bár fesztiválra járni mindig érdemes, mégiscsak ezek azok a pillanatok, amelyek tényleg kitörölhetetlenül megmaradnak az ember emlékezetében.
