Találkozásom József Attilával

Becsengettem József Attilához.

Ajtót nyitott, és én bementem. Nem mutatkozott be, vagyis ismertük egymást.

Három, egymásba tornyozott, különböző méretű tésztaszűrővel rohantam hozzá, hogy elmondjam neki, mire jöttem rá, amikor megláttam a tésztaszűrőhalmot. Ő nem lepődött meg azon, hogy semmi más nem volt nálam, csak a tésztaszűrők.

Az íróasztalához ment, én pedig követtem. Kékeszöld zokniban és szövetnadrágban volt, cipő nélkül. Az íróasztal az ablak előtt állt, a körfolyosóra néző, alacsony ablak előtt. Keresztülsütött a nap a függönyön, ezen a verőfényes délelőttön. József Attila bőre ráctalan volt. Szép, világos. Az arca telt és egészséges.

József Attilát nem lehet másképp hívni, mint József Attilának, önmagában egyik név sem jellemzi őt. A József egyáltalán nem, pedig szokás csak vezetéknéven említeni a költőket. Itt van mindjárt Petri vagy Pilinszky, csak a pé betűsek közül ketten. Sokszor a keresztnevüket el is felejtjük, a Petri, csak Petri, a Pilinszky meg Pilinszky, slusszpassz.

Az Attila már igazabb rá, de csak olvasva, amikor ő nevezi így magát. Bárki másnak ő József Attila. Így.

A Jónás Tamást sem lehet másképp hívni, csak Jónás Tamásnak. Vagy sehogy. Szólítani valakit, így is,úgy is, nehéz. És ha mégis elhangzik egy megszólítás, mondjuk az illető valamelyik neve, arra a dátumra én szoktam emlékezni, és fel tudom idézni a teljes párbeszédet, olyan sűrűsége van annak névnek. Akkor az nem is név, hanem egy szó. Az első szó, amit ember artikulált. Az első ember a másik első embernek.

Szóval állok ott a József Attila mellett, a tésztaszűrőkkel a kezemben, az íróasztala előtt, ő a könyvespolcról épp levenni készül egy kötetet, visszafordul felém, amikor arról kezdek beszélni, hogy a szavak éppen olyanok, mint ezek a tésztaszűrők. Néz rám és feltűnik, hogy milyen gyönyörű, mély és kiáradó a tekintete. Rám néz, mint egy mesterlövész vagy erdei vad, mint azok a lények, akik valamiért abból vagy azért élnek, mert képesek ilyen mértékben fókuszálni. Ez a tekintet nagyon ritka, ezért a szerelem is nagyon ritka. Aki nem tud így figyelni a másikra, annak nincs ereje a jelenlétben, olyan mint egy szellem, csak suhan ide-oda, és senki nem emlékszik arra, hogy járt-e ott valaha. Nem elfelejthető, hanem eleve észrevehetetlen. A tekintet tapasztja pillanattá a pillanatot. Az összenézés. A bennemaradás. Az öröklét. Az egység. Nemcsak egymással, hanem a világ összes valaha volt és majdani galaxisával is.

Szóval állok ott a József Attila mellett, a tésztaszűrőkkkel a kezemben, az íróasztala előtt, és arról beszélek, hogy a szavak éppen ilyenek, mint ezek a tésztaszűrők. És mutatom neki. A nagyobbat teszem a kisebbe, aztán vissza, logikátlanul, úgy, ahogy nem szokás és nem is praktikus, de lehetséges. József Attila egyetért és arról kezd beszélni, hogy a logika elhagyása erősebbé teheti a versek metaforáit. Én pedig azonnal arra gondolok, hogy mennyire sokat kell ahhoz írni, hogy éppen azok a szavak, a jó szavak kerüljenek elő egy költőből, hogy rájuk találjon, hogy újra megjelenjenek egy régi tudásból. Ő pedig csak beszélt és beszélt, olyan lelkesen, amilyennek sosem írják le őt, és amelyik arcát fénykép nem őrzi.

József Attila boldog, tettre kész, egészséges, jól táplált és kiegyensúlyozott ezen a délelőttön. Nem is csoda, hiszen a szobája a Frankel Leó utca 14-ben van, a negyediken, a nagymamám konyhájában. Abban a konyhában, csakis abban a konyhában lehetett a gravitációs szingularitás olyan sűrű és forró, hogy minden anyagot és energiát egyesítve megszülethessen a teljes világegyetem.

És aznap, a világ születésének első napján, József Attila meg én, vajas kenyeret ettünk a nagymamám konyhájában. Jól megsózva.

Borszéki Boglárka korábbi írásai

A legfrissebb irodalmi cikkek

Megosztás: