Becsengettem József Attilához.
Ajtót nyitott, és én bementem. Nem mutatkozott be, vagyis ismertük egymást.
Három, egymásba tornyozott, különböző méretű tésztaszűrővel rohantam hozzá, hogy elmondjam neki, mire jöttem rá, amikor megláttam a tésztaszűrőhalmot. Ő nem lepődött meg azon, hogy semmi más nem volt nálam, csak a tésztaszűrők.
Az íróasztalához ment, én pedig követtem. Kékeszöld zokniban és szövetnadrágban volt, cipő nélkül. Az íróasztal az ablak előtt állt, a körfolyosóra néző, alacsony ablak előtt. Keresztülsütött a nap a függönyön, ezen a verőfényes délelőttön. József Attila bőre ráctalan volt. Szép, világos. Az arca telt és egészséges.
József Attilát nem lehet másképp hívni, mint József Attilának, önmagában egyik név sem jellemzi őt. A József egyáltalán nem, pedig szokás csak vezetéknéven említeni a költőket. Itt van mindjárt Petri vagy Pilinszky, csak a pé betűsek közül ketten. Sokszor a keresztnevüket el is felejtjük, a Petri, csak Petri, a Pilinszky meg Pilinszky, slusszpassz.
Az Attila már igazabb rá, de csak olvasva, amikor ő nevezi így magát. Bárki másnak ő József Attila. Így.
A Jónás Tamást sem lehet másképp hívni, csak Jónás Tamásnak. Vagy sehogy. Szólítani valakit, így is,úgy is, nehéz. És ha mégis elhangzik egy megszólítás, mondjuk az illető valamelyik neve, arra a dátumra én szoktam emlékezni, és fel tudom idézni a teljes párbeszédet, olyan sűrűsége van annak névnek. Akkor az nem is név, hanem egy szó. Az első szó, amit ember artikulált. Az első ember a másik első embernek.
Szóval állok ott a József Attila mellett, a tésztaszűrőkkel a kezemben, az íróasztala előtt, ő a könyvespolcról épp levenni készül egy kötetet, visszafordul felém, amikor arról kezdek beszélni, hogy a szavak éppen olyanok, mint ezek a tésztaszűrők. Néz rám és feltűnik, hogy milyen gyönyörű, mély és kiáradó a tekintete. Rám néz, mint egy mesterlövész vagy erdei vad, mint azok a lények, akik valamiért abból vagy azért élnek, mert képesek ilyen mértékben fókuszálni. Ez a tekintet nagyon ritka, ezért a szerelem is nagyon ritka. Aki nem tud így figyelni a másikra, annak nincs ereje a jelenlétben, olyan mint egy szellem, csak suhan ide-oda, és senki nem emlékszik arra, hogy járt-e ott valaha. Nem elfelejthető, hanem eleve észrevehetetlen. A tekintet tapasztja pillanattá a pillanatot. Az összenézés. A bennemaradás. Az öröklét. Az egység. Nemcsak egymással, hanem a világ összes valaha volt és majdani galaxisával is.
Szóval állok ott a József Attila mellett, a tésztaszűrőkkkel a kezemben, az íróasztala előtt, és arról beszélek, hogy a szavak éppen ilyenek, mint ezek a tésztaszűrők. És mutatom neki. A nagyobbat teszem a kisebbe, aztán vissza, logikátlanul, úgy, ahogy nem szokás és nem is praktikus, de lehetséges. József Attila egyetért és arról kezd beszélni, hogy a logika elhagyása erősebbé teheti a versek metaforáit. Én pedig azonnal arra gondolok, hogy mennyire sokat kell ahhoz írni, hogy éppen azok a szavak, a jó szavak kerüljenek elő egy költőből, hogy rájuk találjon, hogy újra megjelenjenek egy régi tudásból. Ő pedig csak beszélt és beszélt, olyan lelkesen, amilyennek sosem írják le őt, és amelyik arcát fénykép nem őrzi.
József Attila boldog, tettre kész, egészséges, jól táplált és kiegyensúlyozott ezen a délelőttön. Nem is csoda, hiszen a szobája a Frankel Leó utca 14-ben van, a negyediken, a nagymamám konyhájában. Abban a konyhában, csakis abban a konyhában lehetett a gravitációs szingularitás olyan sűrű és forró, hogy minden anyagot és energiát egyesítve megszülethessen a teljes világegyetem.
És aznap, a világ születésének első napján, József Attila meg én, vajas kenyeret ettünk a nagymamám konyhájában. Jól megsózva.
