A Makra című Kertész Ákos-regény régóta kísért(ett) már engem. Nemrég egy rakás antikvár könyvvel együtt ezt is megvettem, és feltettem a polcra, hogy majd egyszer sort kerítek rá. Nem sokkal később pedig kaptam egy példányt a legújabb, 2024-es verzióból is. A Trend Kiadó ugyanis úgy ítélte meg, hogy a két éve elhunyt írónak ez az eredetileg 1971-ben megjelent regénye a mai olvasóközönségnek is mondhat valami újat, fontosat. Én pedig eleve azzal a gondolattal ültem le (most már tényleg) elolvasni, hogy megfejtsem, szerintem vajon mi lehet az.
Mai olvasók alatt értsük mondjuk a saját generációmat, plusz-mínusz tíz év, akik a szocializmusra már csak halványan emlékezhetnek, vagy még annyira sem. A Makra ugyanis, furcsa módon, kétféleképpen is őrzi a régi rendszer emlékét. Megírása, megjelenése a ‘70-es évekhez, a békés gulyáskommunizmushoz köthető, a cselekménye viszont jóval korábban játszódik: az első rész főleg 1955-ben, a második 1966-ban. A nagyszüleim generációja még a saját tükreként olvasta, az enyém már történelmi regényként, egy letűnt idő korrajzaként, és így talán a hangsúlyaink is máshová helyeződnek, jóval távolabb mind az írói szándéktól, mind az eredeti olvasói és kritikusi recepcióktól.
Ez ugyanis nem valami objektív társadalomrajz, nem is próbál annak tűnni, hanem egyetlen embert kísér kistotálból. Makra Ferenc “pestszentlőrinci lakos” története azonban nem a születésénél kezdődik, hanem egy sorsfordító cselekedeténél, és nem a haláláig tart, hanem magába foglalja annak következményeit is. Szegény Makra még ebben is elüt az átlagos emberektől, pedig, amint kiviláglik, életének nagy küzdelme, hogy leginkább csak beolvadni szeretne, olyanná válni, mint a többiek.
Na de miért nem olyan? Miben nyilvánul meg ez a nemolyanság? És ha már nem olyan, miért nem tudja ezt elfogadni, sőt, magához ölelni? A regény kétféle módon bontja ki ezt a témát: egyrészt a cselekmény, az események szintjén, másrészt pedig Makra gondolatfolyamai által, amelyek úgy reflektálnak mindezekre, hogy azért össze is csúsznak bennük idősíkok, emberek és korábbi történések. A közeli E/3-as elbeszélői hang azonban végig odaékel egy kis távolságot az olvasó és a főszereplő közé.
Kik mozdították ki Makra életét a maga unalmas folydogálásából, kik szembesítették újra és újra az elviselhetetlen igazsággal: ő nem olyan, ő más? A nők, mindig csak a nők. Valójában róluk szól ez a regény, amelyhez Makra szorongó lelkivilága, örökös sodródása, fájdalmas lúzersége csak ürügy és eszköz.
A társadalmi kitaszítottság folyamata (ha nem is az objektív valóságban, de a férfi szubjektív megélése szerint mindenképpen) eleve azzal indul, hogy Makra nem a társadalmilag elfogadott módon vezeti le az agressziót. Konkrétan: nem egy védtelen nőbe nyomja bele kéretlenül a farkát (elnézést), hanem éppen a csoportos nemi erőszakra készülő férfitársaira támad rá. Sem azok, sem ő maga nem érti, miért teszi ezt. Viszont ez így is akkora botlás, hogy Makra szégyenében elbujdosik. Erről az egész (egyébként éppen hetven éve játszódó) jelenetsorról nem lehet úgy olvasni vagy írni 2024-ben, hogy ne éreznénk szekunder szégyent, és ne röhögnénk kínunkban ezen az egész kicsavart logikán.
A nagy elbujdosás, mint később kiderül, alig pár budapesti kerületre és pár hónapra korlátozódik, de a közben és utána megtett belső út így is nagyon izgalmas. Makra életébe berobban Vali, aki szenvedélyes alkotó és gondolkodó, pimaszul független, éles eszű, és a végsőkig önazonos; naná, hogy a férfi csak tátott szájjal bámul, hiszen soha korábban ilyet nem tapasztalt. És ahogy sejthető is, nem bírja sokáig. Éppúgy mond nemet a kapcsolatra, ahogy később a nyugati blokkra. Ő nem akar, nem mer más lenni, mint amit ismer, és amit a “rendes ember normális életének” gondol.
Tíz évvel később azonban még mindig a nők irányítják. Van egy egydimenziós felesége, Magdus, aki unalmas és visszataszító. Van egy egydimenziós szeretője is, a Sztanek, aki csinos és forróvérű. Teljesen kiszámítható karakterek, reakciók, undor és csömör az otthoni életben és a titkos légyottok alatt is. És ami a legfájdalmasabb: kislányában, Magdikában sem látja önmagát, “az asszonynak csinálta” még őt is. Makra túl későn döbben rá, hogy ha a beolvadás csak ürességet és boldogtalanságot jelent, akkor ő tulajdonképpen nem olvadt be, viszont a tudatos nem-beolvadást meg immár túl késő elkezdeni, Vali örökre eltűnt, és vele az általa felvillantott élet lehetősége is. És ekkor Makra ugyanazt teszi, amit tavaly minden hét és fél óránként megtett egy-egy magyar férfi.
A Makra tehát tragikus történet, és ez főleg a végére teljesen elviszi az olvasói fókuszt. Így tehát, bár töprenghettem volna azon, hogyan jelenik meg a Makrában a szocializmus idealista eszméje, de egyben kritikája is, és egyáltalán hogyan engedhették ezt így megjelenni, és vajon mennyit írattak át vagy húzattak ki a szerzővel, és vajon Kertész Ákos tényleg így gondolkodott ötvenhatról, vagy csak a cenzúrát akarta kielégíteni – de valójában ezek lényegtelen kérdések. A Makra nem ezekről szól még ma sem. Lehet, hogy a szerzőnek is meg kellett élnie a maga makraságait, hogy a regénye “beolvadhasson” korának irodalmi közegébe, és a képzőművészetről, annak megéléséről, fonák közegéről, eltaszításáról szóló cselekményszál talán az irodalmi alkotás parafrázisa is.
Mindenesetre, remélem, Kertész Ákos jobban járt, mint a hőse. Életének hosszát, irodalmi elismertségét, elveihez való konok ragaszkodását, időskori újrakezdését tekintve úgy sejtem, igen.
Kertész Ákos: Makra, 2024, Trend kiadó, 248 oldal
