A főként drámaíróként ismert Egressy Zoltán ezúttal verseskötettel jelentkezik, melynek címe: Attenborough reflektora. A könyvet az Írók boltjában mutatják be szerdán 17 órakor. A Műút kiadásában megjelenő könyvről beszélgettünk.
Ez a második versesköteted, ami az első után 33 évvel jelent meg. Ez már-már történelmi lépték, egy ember életében pedig komoly változásokat hozhat. Benne van ez az időlépték a versekben, és ha igen, hogyan jelenik meg az olvasók számára? Hogyan szerkesztettétek?
– Először is kellett egy komolyabb előválogatás, hiszen – bár nem voltam túlságosan termékeny -, harminchárom év alatt mégiscsak született jópár vers. Nyilván másként láttam a világot huszonévesen, és másként most. Hogy a kettő között miként változott a gondolkodásom, az érzékenységem, a stílusom, azt akár dokumentálhatná is a kötet, de nem időrendi sorrendben kerültek bele a versek, hanem ciklusokba szervezetten. Annyiban természetesen a mai, aktuális világlátásomat és ízlésemet tükrözi, hogy idén állítottam össze, kizárólag olyan szöveg került bele, amivel azonosulni tudok.
A kötet 75 költeményt tartalmaz, ez 33 év alatt 2,27 vers/év. Ilyen egyenletes volt az eloszlás, vagy voltak líraibb korszakaid, esetleg olyan életesemények, amelyek elindították, jobban megkívánták ezt a hangot?
– Nem volt egyenletes az eloszlás, esetenként hosszú szünetek teltek el két vers megírása között. Évekig szinte csak színdarabokat írtam, később a prózaírást preferáltam, aztán viszont bizonyos formát kereső témák versben szerettek volna megszületni. Az elmúlt években több lírai szöveget írtam, mint korábban, ezért is vált időszerűvé a kötet. Egyébként az összes vers megjelent folyóiratokban, de egyben egészen más, jó így együtt látni őket.
Ahogy mondod: többségében prózai munkák, színdarabok, regények, novellák hagyták el az íróasztalod, de mégis csak ugyanaz az ember írta a verseket is. Hol, miben kerülnek egymással párbeszédbe nálad a különböző műfajok?
– Nem tudom a választ, talán nem is az én dolgom ennek a megítélése. Biztos sokaknak okozok meglepetést, mert ez megint egy új hang – legalábbis a prózához és a drámákhoz képest -, bár az alapattitűd talán összefűzi őket. Állítólag egyfajta keserű, nem jól sikerülő boldogságkeresés olvasható ki a versekből…
Egy kötet címében szereplő név mindig nagy jelentőséggel bír: Attenborough reflektora. Mire világít rá a tudós, filmes, természetvédő? Hogyan kötődsz hozzá?
– A kötet nem az ő munkásságával foglalkozik, bármennyire is tisztelem és szeretem. Egyszerűen arról van szó, hogy az egyik versben felbukkan a víz alatti reflektora, és úgy gondoltam, jó kötetcím lehet az Attenborough reflektora. Kőrizs Imre szerkesztő pedig egyetértett velem.
Válassz a kötetből egy számodra fontos verset, ami a születése vagy tartalma miatt az, és mesélj nekünk róla!
– Vannak versek, amelyekkel sokat dolgoztam, évekkel a megírásuk után is változtatgattam egy-egy sort, vagy egy-két szót. Néhány hosszabb írás elmesél egy-egy történetet, ezekkel is sokat bíbelődtem, de akadnak bizarr módon születettek is. Előfordult, hogy magam elé vettem a laptopomat, és gondolkodás nélkül elkezdem írni. Például a Nem látszott esetében csak figyeltem a képernyőt, néztem, mit írok – és egyszer csak készen lett a vers. Nem tudom, honnan jött, miféle ismeretlen tartományból. Lejegyeztem, tényleg olyan volt, mintha diktálták volna, aztán apróságokat változtattam rajta. És még egy kicsit, és még egy kicsit, míg úgy nem döntöttem, hogy most már kész.
Nem látszott
Kicsit topogott, aztán úgy döntött,
átkel a mocskos árvízen. Hömpölygő,
foltos koszban gázolt. Őrülete akkor
nem zavart, hullottsága ártalmatlan
lenyomatának tűnt. Mit akart, mit nézett,
mi felé tartott? Csak át, csak át, át a
zavaros szennyen. Ágak nyúltak fentről
felé, a semmiből indultak. Látta, hogy
a semmiből indultak? Talán ha nem
kapaszkodik beléjük, átér, bár nem
látszott semmiféle túlsó part. Viszont
tombolt benne a dinamika. De aztán
végül nem, nem, mégse; nem válhatott
mindent mentő bölcsült ősztündérré.
Egressy Zoltán buszvezetést kapott 50. születésnapjára:
Ötven évnyi várakozás után végre buszt vezettem. Ráérő barátaim és rokonaim voltak az utasok. Mindenki épségben szállt le a járműről, ezért köszönteni tudtak később a Grinzingiben is…
