A POSZT-ra érkező Molière-átirat felhőtlenül és intelligensen humoros – nehéz lenne nem imádni. Vagy talán mégse? Tudósítás a rázkódó széksorokból.
A cím nem túlzás, pedig hosszú évek, lassan évtizetek óta járok színházba. A darab Örkény Színházban bemutatott átiratának szövege Monty Python, Karinthy és a L’art pour l’art társulat össztömegének Mohácsi testvérek féle osztása. Ennél, és az összeszokott társulatnál fogva az előadás dialógusain tényleg nehéz nem nevetni – az viszont kérdéses, hogy mi is ez a darab pontosan, és ki is írta.
Eredetileg Molière: Képzelt betegét nézzük a zsúfolásig telt Pécsi Nemzeti Színházban, gyakorlatilag viszont Mohácsiék lírakreatív agyszüleményeit és a színészi interpretációt. A darab képzelt betege, Argan (Gálffi László), például kevéssé érződik hipochondernek, ehelyett egy elég bugyuta, a véleményét tízpercenként megváltoztató, de értelmetlen gondolatai mellett határozottan kitartó férfit ismerünk meg. Nem érzünk semmilyen tragédiát a sorsában, sem vaskos filozófiai mélységet; az egyedüli korhű és kortárs gondolati reflektálás Argan karakterében a gazdag ember korlátlan költése a repülőgépturbina méretű habverővel felnövelt bullshitre, azaz jelen esetben a nem létező betegségre. Újraházasodás utáni felesége, Béline (Für Anikó) affektáló és hagyatékéhes gyönyörű buta liba, aki elég okosan számít, de egyébiránt minden megszólalása a felszínes parancsolgatás jegyében hangzik el. Esetében is komikumot látunk, nem pedig érzést, gondolatot és sorsot. Argan lányai, Mimolette (Trokán Nóra) és Rouelle (Bíró Krisztina) szintén nem a jellemükkel hódítanak: Mimolette butácska szépség, aki szerelmes Cléante-ba (Polgár Csaba), de apja az egyik ezoterikus kuruzsló orvos (D’Auveregne – Vajda Milán) fiának, Dr. Thomas-nak (Gyabronka József) szeretné férjül adni, hogy minden nap legyen orvos a háznál. Rouelle-nél nem vagyok benne biztos, hogy a karaktert szerették volna gyengére formálni, vagy a színészi alakítás volt szürke, de mindenesetre a ráépülő poénok és különc-félhülye személyiségének ábrázolása döcögős volt és erőltetett.
Mélyebbre hatoló karakterek és személyesebb szál kerekedett ki viszont Toinette (Szandtner Anna), a cseléd és Béralde (Znamenák István), Argan öccsének szerelmi történetében. A rangon aluli titkos viszony, amelyet mindkét fél házasságra változtatna, a jelenetek humorát szép oszlopokkal dúcolta alá: kerekséget adott ennek a komikusan is értelmezhető helyzetnek, ami tulajdonképpen inkább tragikus (főleg, ha a darab végére gondolunk).
Számomra a legek díját (legmeghatározóbb szereplő, legeredetibb kivitelezés, legjobban kiformált jellem, legtalálóbb karakter) egyértelműen Debreczeny Csaba viszi, aki Re Noir néven játsza a kasza nélküli kaszás halált. A Mohácsi-átiratban a halál csillivilli tableten és kis noteszben tartja számon, kit is kell vinnie (a darab elején ironikusan ki is végzik ezzel Molière-t, aki a valóságban tényleg a Képzelt beteg előadása után pár órával halt meg) – fekete kesztyűt visel, de nem jár kézen (a darab hatszor visszajövő poénja, ami a hatból háromszor volt vicces, de akkor nagyon) és sajna olvasni sem tud. Re Noir humoros, de baljóslatú és őszinte figura, aki csak végzi az ő elég különleges munkáját. Jelenetei az előadás legerősebbjei, ugyanis joviális és néhol még kicsit esetlenül kedves modora miatt úgy érezzük, lehet vele alkudozni, hogy azért még ne tessék elvinni, élni akarok. De ez nem igaz: az udvarias és egészen emberi halál addig nem tágít, amíg a soron következő illető vele nem jön.
A pillangókkal körülvett, nyomasztó díszlet (Fodor Viola dícsérete) kiválóan idézi egy nemesi otthon sötét és depresszív dekadenciáját: nincs ágy, hogy lehajthassa a beteg a fejét, nincs egy kényelmes szög, az egész hernyóbábokban tobzódik és a plafonja a sötétségbe vész. A kortárs divattervezés noir-alternatív kosztümjei tökéletesen harmonizálnak az említett sötétséggel és nemesi dekadenciával: a szereplők a szürke és a fekete hatvan árnyalatát viselik (Remete Krisztina alkotásai). A háttérzene is ugyanezt a borongós hangulatot erősíti – érdekes, hogy a darab körül minden valami olyasmit sugall, ami az előadás előadás részében nincs jelen.
Az, hogy az eredeti műtől eléggé távol áll ez a darab, nem feltétlenül kéne, hogy probléma legyen – és az előadás alatt nem is érezzük annak. Viszont ami már gyakorlatiasabb gond, az többek között az elnyújtott játékidő és a frappáns lezárás hiánya. Az előadás három óra húsz perces és legalább ötször van vége: fél órával kevesebb játékidő és mondjuk csak két végszó talán sokkal jobban karcolt volna. Emellett a szójátékok és az erre épülő poénhegyek valóban bravúrosak (például egyszer titkon belekortyoltam a vizembe és egy vicc hallatán majdnem kiprüszköltem azt), nem azért nevetünk, mert kötelező értelmes arccal kacarászni, hanem mert nem tudunk nem pukkadozni, annyira jók. De, hogy közhelykedjek: jóból is megárt a sok és itt is elég lett volna valamivel kevesebb szógeg plusz valamivel több drámai mélység és mondanivaló-csiszolás. Így annak ellenére, hogy tényleg nem nevettem még ennyit színházban, az élmény éppen ezekért az apróságokért nem volt maradéktalan. Ezeket viszont könnyű egy kis utánaérzéssel és csiszolással erősíteni, tehát amennyiben a darabot megtekinthetjük a későbbiekben az Örkényben, lehetséges, hogy ezek a kis döcögések is egyenletesre simulhatnak – ha igen, ha nem, mi fülig érő szájjal és elismerő tapsviharral ajánljuk.
