A magyar fővárosban, a Budapesti Klasszikus Film Maratonon veszi át Wim Wenders a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége (FIAF) díját, amelyet a filmörökség megmentése iránt elkötelezett alkotóként érdemelt ki. A 79 éves rendező 12 alkotását is elhozza a fesztiválra, köztük Az erőszak végét, amelynek teljeskörűen restaurált változata nálunk lesz először látható.
Wim Wenders a filmezés mellett a húszas évei elején kötelezte el magát. Előtte eléggé csapongott a figyelme, érdeklődése. Az egyetemen belekóstolt a filozófiába, a germanisztikába, a pszichológiába majd Németországból Párizsba költözött, ahol festőként próbált érvényesülni. A francia fővárosban aztán villámcsapásként megérkezett az életébe a film. A patinás Cinémathèque Française-ban teljesen a hetedik művészet hatása alá került.
„Párizsban felfedeztem a mozit, ami megváltoztatta a sorsomat.” – mesélte később kitörő lelkesedéssel. A délutánokat, illetve az estéket a moziban töltötte és ez a maga választotta gyorstalpaló filmtörténeti kurzus terelte végleg a filmművészet felé.
A filmfőiskolát a müncheni Film- és Televízió Egyetemen végezte el, ami alatt az 1968-as diák lázadásokból sem maradt ki. Részt vett a tüntetéseken, a rendőrökkel is atrocitásba keveredett, és felfüggesztett börtönt kapott, mert ellenállt a letartóztatására érkező hatóságoknak. A folytatás azonban innen már tényleg csak a filmekről szólt az életében.
1967 és 1970 között filmkritikusként dolgozott és több rövidfilmet készített. Köztük az elsőt 1967-ben rögzítette, ami a legnagyobb sajnálatára azóta elveszett. Ma már senki sem láthatja a Színhelyek című rendezői debütálását. A diploma megszerzése után tizenöt másik rendezővel, íróval együtt 1971-ben megalapította a Filmverlag der Autoren nevű filmgyártó és forgalmazó céget, ami a német szerzői film fontos fóruma lett.
A hetvenes évek már elképzelhetetlenek voltak nélküle. Felsorakozva R.W. Fassbinder, Werner Herzog és Volker Schlöndorff mellé az új filmes generáció tagjaként indult a közönség meghódítására.
Wenders gyorsan magára irányította a figyelmet 1973-ban. A 9 éves kislány és az újságíró kényszerkettősének közös utazását megörökítő Alice a városokban című, a háború utáni Németországban játszódó filmjével markánsan letette a névjegyét, amit a Téves mozdulattal (1974) és A dolgok állásával (1975) kerekített road-movie trilógiává.
A bemutatkozása után a nemzetközi áttörés sem sokáig váratott magára. Azt az 1977-es Amerikai baráttal el is érte. Patricia Highsmith egyik Ripley-krimijét adaptáló filmjét eredetileg John Cassevetes-szel forgatta volna, de az végül Dennis Hopperrel valósult meg. Sokan látták, szerették és ennek hatására Hollywood is keblére ölelte. Maga Francis Ford Coppola csábította őt az álomgyárba, ahol a Hammet című (Magyarországon A piszkos ügy néven ismert) detektívtörténet vászonra vitele várt rá.
Maga sem gondolta volna, hogy a forgatókönyv hiányosságai, pénzügyi nehézségek miatt 4 évbe kerül majd a megvalósítása. Némileg kiábrándulva Amerikából visszatért Európába és elkészítette a pénzből kifutó stáb megpróbáltatásait nyomon követő A dolgok állását, ami verhetetlen fesztivál kedvenc lett. Arany Oroszlánt nyert vele Velencében és kinyitott szinte minden kaput előtte, amelyek révén megszülettek pályafutása legemblematikusabb alkotásai, mint a Párizs, Texas, a Berlin felett az ég, vagy a Lisszaboni történet és Az erőszak vége.
A sikerei révén a fikció mellett a dokumentumfilmezésben is jobban elmerülhetett. Ezen a téren sem vallott kudarcot. A Tokyo-Ga-ban a japán rendező mestert, Ozut idézi meg, a rendkívül megrázó Villanás a víz felettel Nicholas Raytől búcsúzik, A 666-os szoba a filmkultúra átalakulására reflektál, a legendás kubai zenészekről pedig a Buena Vista Social Club-ban zengett örömódákat.
Pályafutását végigkísérte másik szenvedélye, a fotózás. Képein, amelyeket a világ számos pontján rögzített, mindig az adott hely lényegét akarta megörökíteni. Művészi látásmódja sok rajongót vonz, aminek köszönhetően 1986 óta rendszeresen mutatják be a fényképeit kiállításokon. Volt már tárlata a párizsi Centre Pompidou-ban (1986), a berlini Hamburger Bahnhof – Nationalgalerie der Gegenwart-ban (2001), a bilbaói Guggenheim Múzeumban (2002) is.
Filmjei 97 kitüntetésben részesült az évtizedek során. Köztük cannes-i, berlini, velencei fesztiválok elismeréseit nyerték el. Alkotóként a művészeti Nobel-díj, a Praemium Imperiale, a párizsi Sorbonne tiszteletbeli doktora cím büszke viselője, valamint az Európai Filmakadémia tagja, amelynek 1996-tól 2020-ig elnöke is volt.
A számtalan kitüntetése mellett a Wim Wenders Alapítvány fejezi ki a film, a mozi iránti olthatatlan szenvedélyét. A feleségével közösen, 2012-ben létrehozott szervezet a rendező filmes, fotográfiai és irodalmi életművének megőrzésével, továbbfejlesztésével és tehetséggondozással foglalkozik.
Ösztöndíjat alapított, amit azok a tehetséges fiatal filmesek kapják, akik a mozgóképes történetmesélés innovatív új útjait keresik. Hitvallása ezen a téren ugyanis semmit sem változott az évtizedek során. Ma is azt gondolja, hogy az emberek napjainkban – éppúgy, mint a filmtörténet hajnalán –, szomjazzák a történeteket, mert azokon keresztül tudnak kapcsolódni a világhoz, és azokban ismerhetnek saját magukra.
