Apcikám, mondd, a pirossal író tollad az enyém lehet, ha véletlenül mégis meghalsz? – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Tegnap elkapott valami rettenetes betegség. Szédültem, rosszul éreztem magam, hányingerem volt, nem bírtam felkelni. A lázmérő nem mutatott hőemelkedést, de számtalan súlyos betegség pusztít ma már láz nélkül, láttam a Spektrumon.
Fájt mindenem, percenként fújtam az orrom, köhögtem, és nehezen vettem a levegőt.
Lappangó tüdőembólia lehet – gondoltam. – Vagy valami új vírus, ami engem támadott meg először. Naná! Totál le vagyok gyengülve, mióta Emike a beszélő korszakába lépett.
A feleségem persze azzal vigasztalt, hogy csak megfáztam, de mit ért ő hozzá?
Mindenesetre hozott teát, kekszet meg csirkepörköltet nokedlivel, mert azt kívántam.
Egész nap feküdtem.
Amikor Emike hazajött az óvodából, azonnal hozzám futott.
Drága kicsi lányom…!
Csupa aggódás volt az arca.
– Szervusz, apcika! Hallottam, beteg vagy – mondta, és meg akart puszilni.
– Ne, ne! – hárítottam el. – Lehet, hogy fertőző. Ne gyere közel!
Emike az ágyamhoz rángatta a fotelt, és leült. Nézett.
– Nagyon beteg vagy? – kérdezte.
– Nagyon – suttogtam.
– Meg fogsz halni? – kérdezte.
– Nem! – kaptam fel a fejem. – Hogy juthat eszedbe ilyesmi? Nem fogok meghalni!
– Biztos? – kérdezte Emike aggódó arccal.
– Biztos! – mondtam kicsit dühösen. – És tanuld meg, ilyesmit ki sem szabad mondani egy súlyos beteg előtt!
Emike hallgatott, és nézett. Mereven nézett, mint aki nagyon figyel valamit.
– Most mit nézel úgy, mint macska a verebet? – kérdeztem.
– Csak azt nézem, hogy mennyire vagy beteg. Az előbb csúnyán köhögtél. Nem fogsz megfulladni?
– Nem, kislányom! – köhécseltem idegességemben. – Még az is lehet, hogy csak meg vagyok fázva. Te is voltál már megfázva, nem? Te is köhögtél. Abba senki nem hal bele. Jobban tennéd, ha kimennél játszani.
Emike elővette a zsebkendőjét, és belefújta az orrát. Az anyja tanította meg, hogyan kell rendesen kifújni az orrát. A Radetzky-induló ehhez képest szünetjel.
– Itt akarok lenni veled, drága apcikám – mondta az induló után. – A filmekben is mindig ott van a már nagyon-nagyon beteg apuka mellett a kislánya, és sír. Akarod, hogy sírjak?
– Egy frászt akarom! – kiabáltam. – Én nem vagyok nagyon-nagyon beteg. Megfáztam! Érted, kislányom? Megfáztam!
– Jól van, jól van! – csitított Emike. – Értem. Csak ne kiabálj!
Lemászott a fotelről, megigazította a paplanomat, és a homlokomra tette a kezét. Ahogy az anyja szokta az ő homlokára tenni, hogy megnézze, van-e láza.
– Apcikám…! – dorombolta.
– Tessék, kislányom! – mondtam kicsit nyugodtabban, hogy a butáskodást abbahagyta.
– Apcikám, mondd, a pirossal író tollad az enyém lehet, ha véletlenül mégis meghalsz?
Nem írhatom le, mit üvöltöttem, miközben kiugrottam az ágyból, mert tizenhat éven aluliak csak szülői felügyelettel hallhatják, de a fotelt feldöntve kirohantam a szobámba, felöltöztem, és lerogytam az íróasztalomhoz.
Micsoda boszorkány! Ki nevelte ezt? Mert hogy én nem, az biztos! Az apja halálára ácsingózik! A kedvenc tollamat akarja örökölni! Egy frászt! Azért se halok meg!
Lassan megnyugodtam.
Érdekes, a köhögésem is elmúlt.
Mentem vacsorázni.
A feleségem és Emike vihogtak.
– Mi olyan mulatságos? – kérdeztem. – Talán az, hogy van egy érzéketlen feleségem meg egy tenyérbemászóan pimasz kislányom?
Családtagjaim nem szóltak, csak vigyorogtak.
A vacsora végén a feleségem behozott egy pohár fagylaltot Emikének.
– És én? – kérdeztem. – Én nem kapok?
– Nem, fiam – mondta a feleségem. – Nem kapsz, mert egyrészt most épültél fel egy halálos betegségből, másrészt nem nyertél fogadást.
– Miféle fogadást?
– Amikor az oviból hazafelé elmeséltem Emikének, milyen beteg vagy, azt mondta, fogadjunk egy fagyiban, hogy ki tud ugrasztani az ágyból félóra alatt. Megnyerte.
– Gratulálok! – vicsorogtam, de belül röhögött a vakbelem.
Hát mondják meg, nem egy életrevaló kislányom van?
Vajon nem ilyen dörzsölt agymenősökre van szüksége ennek az országnak, ha talpon akar maradni? Egy diadalmenet lehet a felnőtt élete…! Ha addig agyon nem ütöm!