A Thália Színház Új Stúdiójában a Garzonpánik szombati bemutatójával vette kezdetét, és azóta is dübörög a -011- Alkotócsoport előadásainak színe-javát felvonultató 011 Fesztivál, a Garzonpánik pedig éppen azzal illeszkedik a Kutyaszorítóbban, a Meanwhile in Kansas és a Droszt sorába, hogy tökéletesen kilóg közülük.
Az alkotók és a fesztivál legfőbb célja, hogy azokat a fiatalokat is becsalogassák egy-egy előadásra, akik egyébként idegenkednek a színháztól. Most a fiatalok járnak színházba – hangzik a szlogen, s hogy mennyire komolyan gondolják ezt a szervezők, afelől az időzítés sem hagy kétséget, a fesztivál ugyanis a színházi évad végén és a POSzT-tal párhuzamosan, vagyis a bérletesek és a színházi szakma holtterében zajlik. Persze ez a Garzonpánik esetében a legkevésbé sem számít, mert nem csak és nem elsősorban a fiatalabb közönség magasabb ingerküszöbéhez képest működik kifogástalanul az előadás: a Garzonpánikot mindenkinek látnia kell, még ha kivételesen a fiataloké is az elsőbbség.
Vinnai András darabja megfordítja Ádám és Éva történetét.
Ádámot és Évát ezúttal Alvinnak és Nórának hívják, ők nem az első, hanem az utolsó emberpár, akik nem kiűzetnek a Paradicsomból, hanem összezáratnak egy szobakonyhás bérlakásban, és akiknek éppen az a bűnük, hogy képtelenek egymást őszintén szeretni. Ebben a történetben nem szerepel Isten, csak egy istent játszó, a saját képét emberire formáló földönkívüli, akinek vannak ugyan feltételei, de ezekről Nóra és Alvin nem tudnak, így a játékszabályokra saját maguknak kell rájönniük. Történetük bibliai parafrázisként is olvasható, hiszen, mintha csak a Paradicsomban lennének, annyi paradicsomot ehetnek, amennyit csak akarnak, noha a tiltott gyümölcshöz egyszer sem nyúlnak, de a hűtő ajtaja roskadozik az almáktól, a lakás tulajdonosa pedig, aki az űrhajóján kimenekíthetné őket, azzal tukmálja rájuk a szűkös garzont, hogy úgysem akarnak benne bárkát építeni. Az ítélet szigorú és egyértelmű: ha el is fogadjuk Istennek a földönkívülit, akkor sem aggódik a sorsunkért, és ha létezik is egy (űr)hajó, azt akkor sem mi eszkábáljuk, végtére is csupán egy megmentésre váró faj vagyunk.
Mindez azonban még véletlenül sem utópia, hiszen Cseh Renátó hangsúlyozottan mai díszletlakásának felszereltsége vetekszik a legtöbb albérletével, Nóra és Alvin pedig mintha közülünk érkeztek volna, amikor kivették a lakást. Ekkor még nagyon sokáig szó nincs ufókról és végítéletről, csak két fiatalról, akik nem tudnak élni a kínálkozó lehetőséggel.
Pálos Hanna és Klem Viktor viszont tökéletesen egymásra hangolódtak,
s az érdemeikből semmit sem von le, hogy Alvin inkább hibáztatható a kapcsolatuk elmérgesedéséért, mint Nóra. Lehet, hogy az alkotók törekedtek valamiféle egyensúlyra, de ez már csak a koncepcióból adódóan sem látszik: ha eredetileg Éva engedett a kígyó kísértésének, akkor a fordított történetben Alvinnak kell. A kígyó persze, hála istennek, nem bukkan fel a színen, de végig ott sziszeg Alvin nadrágjában, hiszen a gondolatai csak és kizárólag a szex körül forognak. Mindenről ez jut az eszébe, célozgat rá, hajtogatja, nyíltan követeli és folyton szemrehányást tesz miatta, miközben tisztában kell lennie vele, hogy minél jobban erőlteti, minél többször és minél direktebben hozakodik elő vele, annál távolabb kerül a céljától. Klem Viktor felszabadult alakításában Alvin egy életerős, életvidám, szabadszájú és szabad erkölcsű, nagyra nőtt gyerek: indulatos, de hamar elszáll a dühe, mindenből viccet csinál, de nem érzi, hol húzódik a határ a jópofaság és az arcátlanság között.
Első ránézésre úgy tűnhetne, hogy Pálos Hanna hallgatag, visszahúzódó Nórája azért fojtja el a vágyait, mert elégedetlen önmagával és nem hajlandó tudomást venni saját vonzerejéről, pedig csak egy kis odafigyelést és gyengédséget várna a párjától. Nem derül ki, hogy mikor fogant meg benne, de jó ideje hordozhatja már magában a szakítás gondolatát, éppen ezért minden apró sérelem nagyobb jelentőséggel bír. Úgy érzik, hogy semmi sem történik velük, pedig már minden megtörtént, csak nem vették észre, hogy nem együtt, csupán egymás mellett élnek. Kettejük héja-násza csakis a szorult helyzet és a közös ellenség miatt nem fajul tettlegességig, hiszen együtt kell kitalálniuk, hogyan juthatnának ki a lakásból. De nemcsak Nóra és Alvin, hanem a dramaturgia szempontjából is a lehető legjobbkor erősödik fel a természetfeletti jelenlét az Garzonpánikban: a lichthofban tapasztalható „tér-idő csimbók” például mozgalmasabbá teszi a előadást, az ötletessége pedig látványos színpadi illúziót teremet.
Csakhogy Radnai Márk rendezése
folyamatosan elmossa az őszinte és a színlelt, az álom és az ébrenlét, a földi és a földönkívüli, de még a fiktív és a valóságos közötti különbséget is, ami többlettudásunk korlátaival szembesít. Pálos Hanna és Klem Viktor az erőltetettnek ható felvezetőt követően is ki-kibeszélnek a szerepükből, Alvin a szabadulásuk reményében csupán megjátssza a jófiút, ami olyannyira „jól” sikerül, hogy bele is ragadnak az önámításba néhány évtizedre, Nóra álmában zúdítja Alvinra nem mindennapi szitokáradatát – igaz, Pálos Hanna felejthetetlen monológja nagyon is valóságos –, Szabó Győző pedig a transzvesztitától kezdve a tulajdonoson és a szomszédon át egészen az űrlényig tucatnyi szerepben bizonyítja, hogy maga a két lábon járó illúzió.
Radnai Márk rendezhetett volna valóságshow-t Vinnai András darabjából, de a reality-k szereplői pontosan tudják, mire vállalkoznak. Lehetne a Garzonpánik egy kandikamerás átverés, de saját magunkat csapnánk be, ha a végén is önfeledten nevetnénk. Ehelyett az előadás egy néhol fanyar humorú, máskor könnyfakasztóan vicces tragikomédia, egy párkapcsolati tréninggel felérő lélektani dráma és egy misztikus elemekkel teletűzdelt, lebilincselő science fiction emlékezetes találkozása.
