A második cannes-i napom nem maradt el sztárszpotting nélkül: Bradley Cooper közvetlenül mellettem szelfizett a Croisette-en, Vincent Lindon pedig egy vidám társasággal nevetgélt egy plage-on, azaz tengerparti bárban.
De a legérdekesebb jelenség Denis Lavant, a Leos Carax-filmekből ismert csodabogár színész volt, aki magában motyogva válogatott a város központjában található bolhapiacon a régiségek között. A tűző napon, kb. 30 fokban is télikabátot és gyapjúsapkát viselt. Egyszer csak meglátott egy szmokingot a használt designer ruhákat árusító standnál (ahol például Hermés kendőket lehet venni több száz euróért), és gyorsan kibújt a kabátjából, hogy felpróbálja. Azt már nem vártam meg, hogy végül megveszi-e, mert épp vetítésre siettem. Vajon ebben vonult fel ma este a Caraxszal közös új filmje, a C’est pas moi premierjén?
A városban minden képzeletet felülmúló estélyikben és felfoghatatlanul magas sarkú cipőkben, pazar ékszerekben vonulnak a nők már kora reggeltől. A szmokingos férfiak egy négyzetméterre jutó száma valószínűleg itt a legnagyobb az egész világon, de köztük is vannak kirívó esetek.
Ma például egy Truman Show-s, kék-fehér, felhős öltönyt viselő urat láttam, de olyanok is vannak, akik sci-fibe illő öltözéket viselnek. Hömpölyög a tömeg az utcákon, olykor megjelenik egy pár lovasrendőr vagy gépfegyveres terrorelhárító, és a Croisette pálmái alatt sorra haladnak a fesztivál elsötétített ablakú, fekete limuzinjai a sztárokkal.
A Filmkészítők Kéthete mellékszekciójában láttam Isabelle Huppert új, La Prisonnière de Bordeaux című filmjét (rendező: Patricia Mazuy), amely két nagyon különböző hátterű nő valószínűtlen barátságát meséli el. A nagypolgári életet élő egykori balerina, Alma férjét ittas vezetésért ítélték letöltendő börtönbüntetésre, a hátrányos helyzetű, éjt nappallá téve dolgozó, gyerekeit egyedül nevelő Mina pedig egy kisstílű bűnöző felesége. A két nő a börtönben ismerkedik meg, a beszélőre várva, és amikor Alma hirtelen felindulásból megkéri Minát, hogy költözzön be hozzá a gyerekeivel együtt, mindkettejük számára sorsfordító hetek veszik kezdetüket.
A La Prisonnière de Bordeaux a legjobb francia filmek hagyományainak megfelelően egyszerre megható és finom humorral átszőtt, és Huppert szikrázóan intelligens és vicces alakítása mellett érdemes megjegyezni a tehetséges fiatal színésznő, Hafsia Herzi nevét is, aki egyre több francia filmben bukkan fel mostanában. (A fesztivál másik mellékszekciója, a Kritikusok Hete plakátján is az ő arca szerepel idén.) Félig lehunyt szeme mintha mindig kicsit fáradt lenne, mosolya egyszerre ironikus, kesernyés és meleg: remekül, érzékenyen alakítja Mina szerethető, ugyanakkor árnyalt karakterét.
Szintén a Rendezők Kéthete programjában szerepelt a Christmas Eve in Miller’s Point című amerikai film, amely egy kiterjedt olasz-amerikai család közös karácsonyát mutatja be. Érdekessége, hogy a független amerikai moziból ismert arcok (például a kisvárosi rendőr komikus figuráját alakító Michael Cera) mellett sztárszülők eddig kevésbé ismert gyerekei, Steven Spielberg fia, Sawyer Spielberg és Martin Scorsese lánya, Francesca Scorsese is felbukkannak benne.
A légkör szeretetteljes, de a családtagok elég idegesítőek, és az ételtől roskadozó karácsonyi asztal sem feledteti a lappangó konfliktusokat és megoldatlan problémákat. A sok puszi és ölelés („De megnőttél!”, „Milyen gyönyörű lettél!”) mellett kisebb viták is fellángolnak, majd szépen elsimulnak. A Christmas Eve in Miller’s Pointban nem történnek nagy dolgok: az anyukák megbeszélik a gyerekekkel kapcsolatos gondokat, a kiskamaszok videójátékoznak és ijesztgetik egymást, a férfiak kivonulnak a garázsba cigizni és férfiügyekről beszélgetni, a középkorú testvérek pedig arról vitatkoznak, hogy otthonba adják-e a nagymamát. Eközben a szóban forgó nagymama a legváratlanabb pillanatokban alszik el, a tinédzserek elszöknek egy időre egy autóval, és persze mindenki rengeteget eszik. Talán ez a család utolsó közös karácsonya a szülői házban, és mindannyian érzik, hogy pont ugyanígy utoljára vannak együtt.
A film egyik legmeghatóbb pillanatában régi családi videókat néznek együtt, és megemlékeznek azokról, akik azóta már nincsenek köztük. Ez a mélyen emberi, szórakoztató és megható film megmutatja, milyen fontos az emberi társadalomban és annak kisebb és nagyobb közösségeiben az ünnep rítusa, és hogy milyen összekötő ereje van a családi kötelékeknek és hagyományoknak. Jó nézni és belefeledkezni: sok mindenben magunkra ismerhetünk benne.
