Koch Beatrix: Picasso legenda 2050 – Borisz felkeresi Picassót Párizsban 2. rész

Hamarosan megjelenik Koch Beatrix: Picasso legenda 2050 című könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz. Ha szeretnél a könyvből rendelni, itt találod a weboldalát.

(A Picasso Legenda 2050 rövid ismertetője: A nem is olyan távoli jövőben, a 2050-es években, amikor csendben suhannak el mellettünk az elektromos autók és menetrendszerinti rakéták közlekednek a Föld és a Mars között, amikor a mesterséges intelligencia, mint a levegő, úgy vesz körül – akkor mindaz, ami klasszikus, régi, értékes, még jobban felértékelődik és szinte elérhetetlenné válik. Egy titkos hagyaték, az úgynevezett Picasso-legenda már régóta izgatta a műkincsgyűjtők képzeletét és éppen a 2050-es év volt az, amely végre elhozta a várva várt felfedezést.)

Az előző rész folytatása

– Üzletet szeretne velem kötni, Mr. Latsky, megvenni a képeimet? – faggatta tovább, miközben a könyveket nézte, amelyeket Borisz az ölében tartott.

– Igen, szeretnék képeket venni öntől, Monsieur Picasso, a legjobb befektetés, amit csak el tudok képzelni – helyeselt Borisz, miközben a könyveket óvatosan a kis asztalra helyezte, úgy, hogy Picasso is jól láthassa őket. Kíváncsivá akarta tenni.

– Nos, nem igazán szeretek megválni a képeimtől. Van néhány műkereskedő, akik bejáratosak hozzám, Kahnweiler, Rosenberg, de nekik is csak hosszas kérlelés után vagyok hajlandó eladni a műveimet. Néha meggondolom magamat, és mégsem írom alá a szerződést – tette hozzá provokatívan, székét kissé hátradöntve, mintha hintázni akarna –, sokat kerestek már eddig is rajtam. Rosenberget a múltkor is üres kézzel küldtem vissza Amerikába. Egy hétig itt téblábolt mindennap, az Istennek sem akarta felfogni, hogy ezeket nem adom el – mutatott a fal mellett sorakozó képekre –, most még biztos nem. Egy darabig még itt maradnak. Hiszen még nem is szignáltam őket! – kiáltott fel szenvedélyesen.

Borisz udvariasan hallgatott, érezte, hogy hagynia kell Picassót beszélni. Tudta jól, hogy mit jelent, ha Picasso még nem szignálta a művét. Még nem tud elszakadni tőle. Mindig az utolsó pillanatban kanyarította a képek sarkára a nevét, és mikor ott állt, lendületes betűivel, hogy „Picasso”, akkor volt igazából kész az alkotás, és akkor lehetett arról beszélni vele, hogy esetleg megváljon tőle.

– Mondjon egy nyomós érvet, miért éppen önnek adjam el a képeimet, ha még Rosenbergnek sem sikerült rávennie az üzletre? – szegezte neki a kérdést, láthatóan élvezve a fölényét.
Jobban nem is alakulhatott volna – gondolta Borisz.
Picasso mohón követte tekintetével a férfi kezét, miközben az az asztalon pihenő könyvekre mutatott.

– Hogy miért engem válasszon? Itt van az indok – vette a kezébe a könyveket. – Mások, mint például Rosenberg, csak pénzt kínálnak, és utána dúsgazdag vevőknek adják tovább a képeit, nyilván busás haszonnal. De én valami egészen különlegeset ajánlok önnek, Monsieur Picasso. Nem csupán hírnevet, halhatatlanságot, hanem tudást és ismeretet. Méghozzá olyan tudást, amely csak az öné lesz, és ez önt nem csupán a kortársai fölé emeli majd, hanem még a következő nemzedék fölé is.

A művész érdeklődve hallgatta Borisz szavait, egészen az utolsó mondatig talán csupán ügyes kereskedőtrükknek tartotta az ígéretet. De a „kortársai fölé emeli” hallatán felcsillant a szeme. A könyvek felé nyúlt, de Borisz visszahúzta őket magához. Még mondani akart valamit.

– Ezek nagyon különleges könyvek, Monsieur. Lapozzon bele valamelyikbe, és észre fogja venni, hogy miért mondom ezt – nyújtotta felé a könyveket, mire Picasso elvette a legfölsőt, és az ölébe helyezte.

Hatalmas, vastag album volt, a 20. századot átfogó művészeti stílusokról és azok hatásáról szólt. Benne volt a kubizmus, Braque, Matisse, Picassónak pedig egy teljes, sokoldalas fejezetet szenteltek. A könyv nagyrészt azokat az irányzatokat mutatta be, amelyek 1920-ban még nem is léteztek, mint a szürrealizmus, expresszionizmus, pop-art, minimalizmus, posztmodern.

Picasso először a borítót nézte hosszasan, mint aki nem tudja megfejteni, hogy valami tréfát lát-e, majd belelapozott. A borítón stílszerűen egy, pont az évszázad közepéről, 1950-ből származó Jackson Pollock-festmény díszelgett.

Csak a lapok suhogása hallatszott, és Borisz alig tudta magában tartani a feltoluló kérdéseit, mert szerette volna minden lapozás után azonnal megkérdezni Picassót, hogy mit gondol. Mi a véleménye? Érti vajon, hogy mindez a jövőről szól? De a művész nem sietett. Lassan, bosszantó alapossággal lapozta a könyvet, közel hajolt a képekhez, mormolt valamit, miközben az arcán csodálkozás és értetlenség tükröződött. Egyszer csak megállt a keze, nem lapozott tovább. Megrázta a fejét. Látszott, hogy nem értette. Az egészet nem értette. Felemelte a tekintetét, és egyenesen Boriszra nézett.

– Mi ez??? Valami tréfa? – kérdezte dühösen, és meglengette a könyvet, mintha hozzá akarná vágni, de végül csak az asztalra dobta. Tompán puffant a nehéz könyv. – Mit akar ezzel? Azt, hogy a jövőbe lát? Hogy lehetséges, hogy egy olyan könyvet tartok a kezemben, ami arról szól, ami még nem is létezik?! Merde!

Borisz védekezőn emelte fel a kezét, nem számított erre a dühkitörésre.

– Nem, Monsieur, nem látok a jövőbe – próbált nyugodt maradni –, és galériatulajdonos sem vagyok, hanem csupán egy tudós, aki szeretné önt megajándékozni ezekkel a könyvekkel. A könyvek – tartott egy kis szünetet, olyan nehéz volt kimondania – a jövőből származnak, a több mint száz év múlva beköszöntő jövőből.

– A jövőből? Méghogy a jövőből! Nonszensz! – nevetett fel Picasso, és megrázta a fejét.
Borisz felvette az asztalról a könyvet, és találomra belelapozott. Picasso elé tartotta a nyitott lapokat. Rámutatott az egyik képre.

– Nézzen csak ide, Monsieur Picasso! Az ön festményei többek között a New York-i Guggenheim Múzeumban, a párizsi Louvre-ban és majd az ön tiszteletére létrehozott Musée Picassóban, Párizsban lesznek kiállítva – folytatta, miközben tudta, hogy őrültségnek hangzik minden szava, de érezte Picasso mozdulataiból, arcrezdüléseiből, hogy figyel rá. Hátradőlt a karosszékben, lazított a testhelyzetén. Most vette csak észre, mennyire befeszültek a végtagjai.

– Az árveréseken a képek árai újra és újra minden előző rekordot megdöntenek majd. Az egyik festménye pedig hosszú-hosszú évekig a világ második legdrágábban eladott festménye marad. A 20. századi művészet egyszerűen elképzelhetetlen ön nélkül. Akár szeretik, akár nem – továbblapozott a könyvben, újabb oldalakat mutatott –, a világ minden részén ott lesznek a művei.

Mindketten a fényes, színes lapok fölé hajoltak, így ültek egymással szemben, teljes csendben néhány percig. Végül Picasso felpillantott, egy gyors mozdulattal kisimította az arcába lógó hajtincset, és Borisz felé fordult.

– De miért mutatja meg nekem mindezt? Mit akar tőlem?

Még mielőtt Borisz válaszolhatott volna, Picasso felállt, és lassú léptekkel az ablakhoz ment. Homlokát az üvegnek támasztotta, de ahelyett, hogy a háztetőket nézte volna, becsukta a szemét. Fojtott, fátyolos hangon szólalt meg.

– De ha már itt van egy az egyben a jövő, minek egyáltalán megélni? Ha már úgyis a leghíresebb vagyok, miért alkossak tovább? Miért húzzak akár csak egyetlen további ecsetvonást is? Maldición! Miért? – szegezte kérdéseit Borisznak, majd hirtelen megfordult.
Picasso szavai úgy hasítottak Boriszba, mint a hegyes nyílvesszők. Sóhajtott egy nagyot. Amikor készült a látogatásra, tudta, hogy a legnehezebb az emberi tényező lesz. A kiszámíthatatlan reakciók. Érezte, hogy most elég egy rossz szó, egy félreérthető mondat, és minden kisiklik a helyéről.

– Mert az egész művészeti világ jövője attól függ, hogy ön mit alkot ma és holnap, és azután. Ön a modern művészet legnagyobb csodája… – kezdte lassan a mondatot, minden egyes szót megfontolva, de nem tudta befejezni, mert Picasso kinyitotta az ablakot, és karját széttárva kihajolt.

– És ha most kiugrok a hetedikről? Akkor mi lesz a jövő művészetével? – kiáltotta bele az esőszagú párizsi levegőbe.

Borisz egy pillanatig dermedten nézte az ugrásra kész Picasso hátát, a madárszárnyként széttárt kart, de aztán észbe kapott, felugrott, és megragadta Picasso zakóját. Egy erős mozdulattal visszahúzta, majd megfogta a derekát.

– Ne próbálja ki, hogy mi történne! – zihálta Picasso fülébe, aki hagyta magát, és ellépett az ablaktól. Megfordult, Borisz szemébe nézett, és nevetni kezdett. Először hangtalanul, Borisz nem is tudta eldönteni, hogy nevet, vagy sír, aztán a nevetés nem hagyott alább, egyre hangosabb és hangosabb lett. Borisz csak várt, meg sem mozdult.

Pár perc múlva Picasso szólalt meg, még mindig szaggatottan vette a levegőt.

– Megijedt, most megijedt, ugye? – kérdezte gúnyosan.

Borisz úgy érezte magát, mint akivel szórakoznak. Hiszen csak provokálta. Picasso, a megbotránkoztatás mestere, most éppen vele játszadozott egy kicsit. És még nem végzett, csak úgy záporoztak a kérdései. Hisztérikusan, haragosan, vádlón:

– Ha most az egyik festményemet elégetem, akkor az hogy a fenébe létezik majd a jövőben? Vagy ha egyszerűen nem festem meg? – Picasso Borisz körül járkálva gesztikulált, majd levette a félig kész képet az állványról. – Itt van ez a kép például. Már csak azért sem festem meg. Érti? Akkor hogy lesz ez kiállítva a Louvre-ban? Sehogy! – dobbantott a lábával.

– Ez bonyolultabb ennél – nyelt egy nagyot Borisz, és magyarázni kezdte azt, amit lehetetlen volt másoknak továbbadni, de mégis próbálta elmondani, mert Picasso tekintete követelőzve várt a válaszra. – A kísérleteim során rájöttem valamire, méghozzá arra, hogy ami fizikailag létezik a jövőben, azt nem lehet semmissé tenni. Bárhogy ügyeskedhetünk, nem tudjuk megsemmisíteni azt a tárgyat, amelyik a jövőben fizikailag létezik. Egy kép, amelyik a Louvre falán lóg, az nem tűnik el onnan egyszer csak, mint a vízben felolvadó jégkocka. Mondok egy példát. Ön még ma elégeti az Avignoni kisasszonyok című képét. Azt hiszi, mivel elégette, a jövőben ez a kép nem létezik majd. De ez tévedés, hiszen az én jelenemben ki van állítva New Yorkban. Az egész égetésből annyi marad csak, hogy lesz egy szóbeszéd, mely szerint Picasso egyszer el akarta égetni ezt a képet, de nem sikerült neki, mert az utolsó pillanatban az egyik barátja közbeavatkozott.

Picasso megrázta a fejét, őt nem lehetett ennyivel elintézni.

– Semmit sem tudok akkor tenni? Minden pontosan úgy lesz, mint ezekben az istenverte könyvekben? – felkapott egy könyvet, és dühösen meglengette. Mindaz a sok keserűség, dac, frusztráltság, ami az elmúlt időszakban gyűlhetett össze Picasso lelkében, egyszerre ömlött ki belőle, mint egy forró, sistergő láva.

– De, tud tenni valamit, méghozzá nem is akármit. Befolyásolni, újat létrehozni, irányítani a művészetet még a 21. században, és még utána is. – Borisz szavai erőt és határozottságot sugároztak. Megérezte, hogy mennyire rossz lelkiállapotban van a művész, és még óvatosabb lett.

Picasso nem is reagált erre a megjegyzésre, látszott rajta, hogy gondolatai szélsebesen járnak.
– Vagy főbe is lőhetném magamat – tért vissza ismét ahhoz, ami úgy látszik, a legmélyebben foglalkoztatta. Az élet és halál, az előre megírt sors és az elkerülhetetlen végzet feloldhatatlan problémája.

– Nem, nem sikerülne – Borisz maga sem tudta, honnan van ereje, hogy ilyen magabiztosan feleljen –, valahogy megmentenék, és eltussolnák az esetet. Nem tudnák, hogy miért kell eltitkolniuk, de ösztönösen így tennének az orvosok, az ápolók, a családtagjai és a barátai is. Végül pedig nem lenne semmi feljegyzés arról, hogy öngyilkos akart lenni.

– Hah! Ezt most csak kitalálja! De ne aggódjon, nem akarok öngyilkos lenni – nézett Borisz szemébe, és tekintetében jóval több elfogadás volt, mint néhány perccel korábban. Megenyhült, szelídebbé vált, nem gesztikulált már olyan hevesen, mint előtte.
Picasso töprengett egy darabig, majd ismét megszólalt.

– Tudja mit? Bizonyítsa be, hogy igazat mond. Vigyen el engem is oda, ahonnan jött! Mutassa meg a jövőt, azt sem bánom, ha vissza sem jövünk. Menjünk innen, minél messzebb!

Az előző részeket itt találod

Koch Beatrix pécsi születésű várostervező- és építészmérnök.
2001-ben diplomázott a Budapest Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán.
2013 óta Svájcban él.
2021-ben jelent meg első, non-fiction könyve, a “Végállomás: Svájc”, amelyben svájci emigrációs tapasztalatait osztotta meg.

Az író weboldala

A legfrissebb irodalmi hírek

Megosztás: