Ízes káromkodások, folyamatos humor, félbulvár-félkomoly tartalom: A POSZT szombat esti versenyprogramját nehéz megfejteni.
A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a FÜGE közös előadását Szikszai Rémusz rendezte Paul Foster darabjából. A két felvonásos I. Erzsébet egyszerre könnyeden nevettető, rém teátrális, annak pozitív értelmében, néha azt érezzük, hogy mélyre megy, de aztán valahol a vaj tetején mégis megáll a kés. Vagy nem is tudom – mondom, mint bizonytalan kritikus, mert fogalmam sincs, hova kéne tennem ezt a darabot.
A történet egy Erzsébet-kori színi társulat I. Erzsébetről szóló előadásának próbáit mutatja be. A színház-a-színházban szituáció korabeliségét és humorát nagyban erősíti az is, hogy minden női szerepet is férfiakkal játszat: I. Erzsébetet, Medici Katalint és Stuart Máriát is mind férfiak alakítják. Akármilyen tudálékossággal leülhetünk megnézni a darabot a legrosszabb napunkon, garantált, hogy a kis szoknyában görbe lábakkal és hatalmas parókával mély hangon káromkodó Erzsébet (Fodor Tamás) nem fogja szárazon hagyni a torkunkat – körülbelül megszólalnia sem kell, annyira vicces a figura és nem tudunk ellene mit tenni, pedig érezzük, hogy elég primitív eszközökkel vagyunk beetetve a nevetésre. De kiválóan működik.
Medici Katalint és Francis Bacon-t alakító Kaszás Gergő kiégett, csábos ringyó és retorikus intrikus is egy személyben – mindegyik figura teljesen előttünk van csakúgy, mint Bercsényi Péter erőszakos és vonzónak beállított Stuart Máriája. Fülöp király (Tóth József) egy jelenettől eltekintve ellenben nagyon elhanyagolható, szürke karakter lett – ami finom görbe tükör arra nézve, mennyire a nők irányították ezt az érát és nem a színészi játékot illeti bírálat. A történetben a további mellékszereplőkön kívül végig mesél nekünk egy hollószerű, baljós, de racionális, jövendőmondónak is nézhető boszorkány, Pata Sola (Nagypál Gábor), aki ezt a fontos szerepet kiválóan viszi, történetmesélése és karaktere ügyesen keretezi a történetet.
A darab egyetlen női szereplője (Bodor Johanna) végig árnyékban marad és nem szólal meg: egy tükör mögül kísérti a színészeket, ami több interpretációt megenged. Egyrészt szimbolizálhatja a kísértő Erzsébetet, de értelmezhető úgy is, mint I. Erzsébet negatív alteregója, mivel gyakran csak akkor tűnik fel, mikor Erzsébet a tükörbe néz – emellett a mesélő Pata Solának is a másik részének tekinthető, egyfajta androgün férfi-nő egy testben jelleggel (az előadás első jelenetében láthatjuk a „négykezű” boszorkányt).
Érdekes, hogy a többszörös eltávolítás (férfi színészek női szerepben, színház a színházban, olykor jelzésértékű díszlet) mégis beleéljük magunkat a darab történetébe – így mikor az “állam emberei” be akarják záratni a színházat, felocsúdunk, mert elfelejtettük időközben, hogy ők színészeket játszó színészek, nem pedig karaktereket játszó színészek.
I. Erzsébet történetében nagy hangsúlyt kapnak a már akkoriban élő szóbeszédek, miszerint a királynő 1) nem annyira szűz, mint azt állítja magáról és gyakran hál Leicester grófjával 2) nem is biztos, hogy nő. Emellett nagyon konkrétan játszanak mai politikai vonatkozásokkal (például van egy jobban teljesít-bemondás) és a színház helyzetével is, mikor például a képzelt szövegkönyvben lévő káromkodásömlenyt titulálja az egyik hivatali pribék előadhatatlannak és nonszensznek.
Az előadás vegytiszta káromkodásai egyébként fantasztikusak. Nagyon sokszor túlzónak, erőltetettnek és oda nem illőnek tartom színdarabokban a káromkodást – itt viszont olyan végtelen, folyékony természetességgel ömlöttek a bazmegek és kurvaanyják, hogy az erre épülő poénok 99%-a biztosan működött. Olyan finoman hívták a közönséget is egyfajta sokkal nyitottabb és közvetlenebb színházi élménybe, amit ritkán tapasztaltam – mintha egyszerre csak velünk ülnének mind egy asztalnál és söröznénk, csak a “ki fog nyerni a vébén?” helyett a “lefejeztessem vagy ne fejeztessem le azt a skót szukát” volt a téma.
Habár folyamatosan csak dícsérő szavakkal illetem a darabot, valami mégis motoszkál bennem és azt mantrázza, hogy hiányzott ebből egyfajta szükséges mélység. Pécsen előadás után egy barátommal beszélgettünk róla – ő azon az állásponton volt, hogy neki sokkal pozitívabban nem tetszett ez a darab, mint más ilyesmi a műfajban. Bennem pedig a sok nevetés, a zseniális színészi játék és az okos referenciák mellett mégis van egy olyan érzésem, hogy egy egyestés élményt kaptam, katarzist vagy tanulságot nem. De ha nem ezért megyünk színházba, akkor szívből ajánlom mindenkinek, mert remekül és értelmesen fog szórakozni, bámulatos színészekkel. Érdemes néha ellátogatni a Szkéné oldalára, hogy mikor lesz újra műsoron Budapesten – mert a darabban látott fiktív vándorszínház valódi színészei most tényleg vándorúton vannak. Végül, csak az íz kedvéért, álljon itt egy idézet a darabból:
Erzsébet:
Megkaptam a főszerepet, Burghley, és isten az atyám, meg is tartom. Nagyban kell gondolkodni, Burghley, nagyban. Egyben kell látni a világot, ha uralni akarjuk, úgy kell tekinteni rá, mint egy nagy egészre. Nagyban látni és rendszerben gondolkodni. Egy új rendszerben. Mindent megváltoztatunk, mindent felforgatunk és míg a többiek zavartan pislognak tehetetlenségükben, kedvünkre teremtünk új világot. Anglia trónja önmagában lepkefing. A világ szemétdomb, Burghley, és Anglia lesz a kakas rajta. Én leszek a kakas, aki kedve szerint búbolja meg a világot.Burghley:
De Madame, bátorkodom megjegyezni, ön nő.Erzsébet: Leszarom, Burghley! Kíméljen meg a földhözragadt ostoba megjegyzéseitől.
