Tammam Azzam és El-Hassan Róza: Szíria hangjai Budapesten című kiállítása, 2014. május 15. – 2014. június 10., Léna & Roselli Galéria, 1052 Budapest, Galamb u. 10.
Deák Csillag
Törékeny sorompó
Mit tudunk a mai Szíriáról? Sajnos keveset, és amit tudunk, az a háborús helyzethez kapcsolódik. Kívül állunk, számunkra felfoghatatlanok a harcok és az egymással szembenállók küzdelme. Háború van, polgárháború. Garcia Lorca világa elevenedik meg, és a jugoszláv belháborúk, amikor a másik iránti gyűlölet lesz úrrá a küzdő feleken, és nincs kegyelem. Szíriára irányítják a figyelmet az alkotások.
Tammam Azzam kísérletező művész, bemutatott műveiben a digitális média és a street art kapcsolatát keresi és vizsgálja, egy olyan közegben, amelyben folyamatosan és visszatérően jelen van a politikai és társadalmi krízis és felfordulás, bizonytalanság, erőszak és pusztítás. Ebben a folyton változó és forrongó, sőt fojtogató közegben és állapotban az ikonikus jelképek szerepe megnő, biztonságot ad, hogy a megrendítő élmények és gondolatok kifejezhetőek legyenek, érvényes jelekkel, mindenki számára érthető nyelven.
Tammam Azzam ellenáll a trivialitásnak, miközben a trivialitás nyelvén szólítja meg nézőit, honfitársait. A művészeti örökséget (Goya, Matisse, Klimt, Picasso stb.) szervesen illeszti be alkotásaiba, egy olyan országban és világban, amely belháborúval küzd, nincs biztonság, a művészeti gondolatok nem kimondhatóak, sem tartalom, sem forma tekintetében. A kézigránátból virág lesz, de lehet, hogy csak jövő tavasszal (Syria Next Spring). Valami történik. Menekülni kell, nincs otthon, ha volt is, felfüggesztődik, nem lehet visszatérni oda, bár a hazáról van szó, mások szerint, akik uralkodnak, Azzam számára nincs haza, nem az ő hazája, szülőföldje.
A végtelen erőszak körforgását látjuk, és a képek párhuzama nem múltba visz, hanem a jelenbe. A kontraszt segít megérteni, mi van és mennyire embertelen a pusztítás. Háborúban hallgatnak a múzsák, régi gondolata már nem igaz. Miként Adorno írta, a Holokauszt után nem lehet verset írni. Tammam Azzam játszik, mutat, felmutat, rámutat. Egy korábbi képén szétlőtt háztömb az égbe emelkedik a házra kötött sok száz lufi által. Ez játék, olyan szemlélet, amely a tragikumban is látja az emberi élet gazdagságát és humorát, túl fogjuk élni. A lufi majd kipukkan, nem szúrjuk ki, mint gyerekkorunkban, de ismerjük a felhajtóerő törvényét, a rossz, a pusztulás az égbe fog emelkedni, akaratunktól, mert ami történik, az leállítható, megállítható. A lufi motívum Tammam Azzam több alkotásában visszatér. A szír ünnep című művében a léggömböket bombák helyettesítik, emelik az égbe az embert. Az öngyilkos merénylők a paradicsomba jutnak. A képen látunk egy piros léggömböt, ellenpontként a reményt jelzi, hogy az ünnep tényleg ünnep lehet.
A kiállításon Klimt Csók című képe kerül a romos ház falára (Freedom Graffiti), része lesz annak, és az aranyozott felület csillogása bizarr látványt nyújt. A lövések nyomai, a rések egybeolvadnak Klimt képén lévő fekete felületekkel. A jelent és a múlt egyidejűvé válik. Új ikont hoz létre: a szerelem, a szabadság, de a halál huszonegyedik századi csókját is – El-Hassan Róza szerint. A Tábor című kép láttán elsőnek egy sorompóra asszociálok. Közelebbről szemügyre véve az alkotást, kiderül, hogy gyufaszálakból áll, és sátor vázát jeleníti meg. A gyufaszál törékeny, de ugyanakkor magában hordozza a lángot, a tüzet, és a felégetett otthont, a menekülést. El-Hassan Róza alkotásai, szobrai a kiállítás egységét erősítik, bennük szintén a játékosság, az életigenlés jelenik meg. Egy kivérzett szívet látunk. A Kőszív (Stone Heart) egyidejűleg kifejezi a keménységet és a törékenységet.
Tanulmányainkból tudjuk, hogy Szíria a civilizáció bölcsőjének is tekinthető. A kiállított tárgyak, képek az örökséget védendőn szólalnak meg a maguk eszközeivel. Védve a hagyományt, újjá is teremtve azt, kapcsolatot építve ki a keresztény és muszlim kultúra között.
Kölüs Lajos
Jázmin és agyag
Tammam Azzam és El-Hassan Róza egy kiállítás keretében először találkoznak. Mindketten sokat utaznak, a szír művészetet képviselik a nemzetközi szcénában, El-Hassan a magyar kultúrát is. El-Hassan szerint:… ez esetben nem fontos a művész hírneve, ismertsége, nem fontos kora vagy neme, nemzetisége. Az alázat az egyetlen lehetséges magatartás, hiszen művészeti fellegvárunkat a szír nép borzalmas áldozata tartja meg. El-Hassan szobrai kőből és agyagból készültek, konceptuális alkotások, egyszerűségük ellenére. Látszólag banálisak, például a Kőszív. A művész egyik újabb munkája egy kődarabkákból összedrótozott, barkácsoltságában meghatóan suta, matériájában mégis szívósan ellenálló Szív. A mű a haladás és tradíció megint csak nem egyértelműsíthető viszonyát, annak Kelet és Nyugat relációjában is minduntalan kiütköző konfliktusát idézi.
Egy női fejszobron fehér jázminszirom látszik. A tisztaság jelképét látjuk. Ez a motívum visszatér egyik rajzán is (Head and Yasmeene). Szíriában a jázmin Damaszkusz szimbóluma, amit úgy is neveznek, hogy a jázmin városa. A jázmin virág egyben az anyaság szimbóluma is. Az arcon az érzékszervek (szem, száj, orr) helyett jázmin szirmok vannak. A Glóbuszok fehér, agyagszínű golyói talán az univerzumot, ill. a földrészeket jelzik. Két golyón piros és fekete színnel maga a Föld, mint kétpólusú világ jelenik meg.
Az agyagszobrok el nem dolgozottsága, csiszolatlan felülete, göröngyössége, földet idéző anyagisága éles kontrasztban van a hófehér jázmin virág törékenységével, mulandóságával. El-Hassan Róza identitása nyitott, több kultúrkörhöz tartozik, és egyiket sem helyezi a másik elé vagy fölé.
A szír életstílust mindig is egyfajta egyszerűség, szerénység és az elegancia egyidejűsége jellemezte. A hétköznapok és tárgyaink szépségében rejlett ez a természetesség, emberközeli szerénység. A hivatalos állami művészet sokszor túlburjánzó pátosza és a mindennapi élet egyszerű esztétikája között óriási szakadék tátongott. Ez a szakadék a forradalommal szinte teljes egészében megszűnt. Tammam Azzam a fiatal szír művészeti szcéna kiemelkedő alkotója. Munkáit Berlintől New Yorkig világszerte kiállították.
Tammam Azzam Tüntetés című műve a szír ellenállásra utal. Az egyik tüntető hangjegyekkel dobálja a fegyveres katonákat. A képen lévő háttér, egy fal, úgy is felfogható, hogy a hangjegy graffiti, a fal része, vagyis a fal is az ellenállás szimbóluma lesz. A kép kompozíciója szerint a katonák többségben vannak, tömböt képeznek, és ez a súlyos tömb meginog, nevetségessé válik a hangjegy által. Az elbeszélés formailag egyszerű, érthetősége okán. Utilitarista. A végzet bizonyossága, hogy polgárháborús helyzettel állunk szemben.
A kivándorlás tömeges, szír menekülteket látunk a tv-ben. Tamman Azzam úgy értelmezi képeivel a valóságot, hogy a bonyolult helyzet is érthető legyen számunkra, a nézők számára. Tammam Azzam a kultúrákat szövi egybe, párhuzamosít, a múlt jelenné válik, a jelen meg a múlttá. Gustav Klimt A csók képe szervesen illeszkedik a rommá lőtt ház falába, a golyó ütötte nyomok Klimt képén (Freedom Graffiti, from the Syrian Museum Series) lévő fekete foltokká lesznek. Street artot látunk, és elképzeljük, hogy a ház lakói közt barátságok és szerelmek szövődtek. Az élet volt jelen, és Tammam Azzam nem hagyja, hogy az épület lepusztultságba merüljön, kiiktatódjon az élet körforgásából. A hely őrződik meg, a seb gyógyíthatatlan, de a tapasz enyhíti a fájdalmat, sőt túlélni segít. A szeretet egyetemességét tárja elénk. A békére vágyás motívuma lesz Klimt műve. Csókolni valakit minden veszély és áldozat nélkül.
Tammam Azzam képeivel elhagyott hazáját perli vissza.
