Maier szereti a direkt jelképeket. Önmaga csupán árnyként kísért ezeken a fotókon. (A
Ez a kérlelhetetlen arcú Mary Poppins – Maier nevelőnő is volt – soha nem állított ki. Filmtekercseit jóval halála után fedezték fel. A
Elkapott pillanatképek ezek, amennyihez egy utcai fotóst hozzásegíti a szeme és a szerencséje. Prostituált manikűrözi magát elmerülten, mongoloid idióta néz mélán a világba, pomádés haja a kor divatját követi. Nők vonulnak vastagon kirúzsozva, kipúderezve, menyétprém bundájukon az állatkák himbálózó pofájával. Gyászt viselő öregedő hölgy arcát borítja el a fátyol fekete rácsozata. És sok-sok rács, szemetes kosaraké, oszlopcsarnok árnyéksora, ismétlődő sorok. Hajóbelső, az utazó férfiak mindegyike ugyanúgy tartja az újságját. Nők, fal előtt, a lenyugvó nap rézsútos, erős megvilágításában, amely minden ráncot felnagyít. Öregek arcok domborzata, nyomortól árkos arcoké… A város érdes része ez, hajléktalanokkal, alagsori lakásba visszabújó kehes vénemberekkel, szeméttelepen tapogatózó mankós vénasszonyokkal. Maier a hajléktalanokat is lencsevégre kapja, manapság már azt tanítják a fotósiskolákban, hogy ez nem etikus. Más volt ez akkor Amerikában. Az alaphangot korábban, még a gazdasági válság idején az FSA által foglalkoztatott művészek adták meg, akik nem átallottak mélyszegénységben élőket lefotózni, igaz, segítő szándékkal. Irodalomban, akárcsak a fotóban, a kendőzetlen, nyers valóság dívott. Gondoljunk Kerouac korabeli regényeire, aki 1958-ban előszót is írt az Americans című fotóalbumhoz. Vagy gondoljunk Nelson Algrenre, aki Chicago alvilágát, félvilágát, prostijait, drogosait, hamiskártyásait írta meg. Maier masinája előtt magányos részeg nők és férfiak merengenek, veszekedő férfi és nő rángatja egymást a kocsmában. Kallódó emberek, földre borult szemét, utcán felejtett rongyos fotel.
E limbó rézsútos fényeiben még sötétebb a sötét, még rejtelmesebbek a hajóbelsők politúrozott fái, még talányosabban izzanak fel a poharak. Siető öreg kezében csak egy újság látszik, rajta a kiabáló felirat: Killers.
Maier szereti a direkt jelképeket. Önmaga csupán árnyként kísért ezeken a fotókon, mellette a Time nem csupán az újságot idézi meg, de az Időt is, máskor száraz levelekre hullik az árnyéka. Minden elveszett vagy veszendő itten.
{jcomments on}
