Naplóm Oravecz Imre alkonynaplójáról, ami az elmúlt évek legjobb könyve nálam

2020 decembere óta írom ezt a naplót, az a címe, hogy Örök élet meg egy nap, és most, hogy megjelent Oravecz Imre alkonynaplója, kíváncsi lettem, ő hogyan és mit ír a naplójában. Nagy örömet szerzett vele, le is írtam, hogy miért, így hát bevettem a naplómba, mint a napjaim különleges élményforrását. Néhol kicsit másról is írtam, de talán így még jobban érthető, miért szerettem ezt a naplót. Nem rövid írás, de szökőév van, idén egy nappal több időnk van olvasni.

2024. február 16 – 104,8 kg

Nem tudtam, hogy létezik ilyen betegség. Hogy leáll az ember kezében a vérkeringés, és körözni kell a karokkal, amíg a centrifugális erő vissza nem hajtja a vért. Ez egy írónál, aki a kezeit használja, borzalom. Köröz, ír, köröz. Oravecz Imre Alkonynaplóját olvasom. Én, a naplóíró. Vagyis olvasnám, de nagyon kicsik a betűk. Ledőltem az ágyra az olvasólámpa alá, és két oldal után összefolytak a sorok. Másnap kicseréltem az izzót, a 450 lumenest 1050-re. Ma mégis inkább kiültem a napra olvasni a februári fényben. Egyedül voltam a könyvvel és a kerttel. Ilyen régen történt velem, ülve olvastam a könyvet. A gerincműtét óta talán először. Imre 20 évvel idősebb nálam, sokat gondol a halálra. Ezt akkor fogom megérteni, ha én is odaérek. Szép és személyes pillanatokat rögzít, amit csak írás tud. Sem a fotó, sem a film. A beszédet nem helyettesíti a kép. A mondatot. És ez most olyan, mint valami hatalmas lapos kő, amit nem lehet elmozdítani, de a levest felmelegíti a napon.

2024. február 17 – 104 kg

Ma rossz idő lett délutánra, odabent olvastam tovább a 1050 lumenes izzónál. 81 év épp elég hosszú ahhoz, hogy arra késztesse az embert, hogy “mi lett volna, ha” kalandokba bocsátkozzon. Oravecz élete is tele van megmagyarázhatatlan döntésekkel. Amikor világgá akart menni, nem érti, miért pont ott fordult vissza a pataknál. Ahogyan nem kaphatunk választ ezekre, arra sem, hogy mostanra miért került mindenki olyan távol, gyerekek, ex-feleségek. Talán mert mindig is távol voltak, nem elég közel a vonzáshoz, de elég távol az elszakadáshoz. A fizikában vannak erre képletek, amelyek a két test közötti kapcsolatot a köztük lévő távolság négyzetének reciprokával arányítják. Én is naplót írok, miközben naplót olvasok. Mind a két irányból bejárom az utcát. És azt kell mondanom, a napló tűnik a leghitelesebb formának. Nem kéri tőled azt, hogy leírd a kötőjel-mondta formákat, szabadon beszélsz torzókban, de az egyes bejegyzések mégis kereknek tűnnek, nem véletlen, Oravecz költő, s láthatóan élvezi ezt a rögvaló és angyalszárnyak között cikázó utazást.

2024. február 22. – 103,6 kg

Megetettem a madarakat. Tegnap nem raktam nekik rézmozsárban összetört magvakat, kesut, mogyorót, paradiót, csak napraforgót. Alig ettek belőle valamit. Elrontottam az ízlésüket. Délután tovább olvastam a naplót. Különösen élveztem a pályatársakról szóló részeket, a bunyós Utassy-ról, Esterházy barátságáról. Utóbbi íróval nekem is volt szerencsém közösen fellépni, beszélgetni, és figyelni folyamatosan intuitív jelenlélétét, amit sokan szórakoztatónak tartottak, de annál ez több volt, beszédben írt, és amit rendkívül szeretek olvasás közben, párbeszédben lenni az íróval, ő azt élőben is tudta. Bár Imre azt írja, hogy nem érti, mit kedvelhetett Péter az ő írásaiban, hiszen gyökeresen más írói világuk volt, ami igaz is, de mindkettejük írásával lehet párbeszédet folytatni, és ez olyan fajta közvetlen kapcsolat, amiről nem szoktak beszélni a jó stílusérzékűek, mert egyszerűen van. A legjobb barátomat én sem hívtam soha barátomnak. Oravecz Mestert Márai is foglalkoztatja több helyen is, s látva azt, hogy Márai úgy írta naplóját, hogy sem megjelentetésére, sem olvasására nem számíthatott, elérhette a kényszer nélkül való írás állapotát. Ez a felismerés engem is régóta foglalkoztat, nem pénzért, nem olvasóknak, nem a téma fontossága, nem irodalmi pozicionálásért, vagy valamely díj reményében írni, csak az írás aktusáért, a világba és önmagamba nézés összhangjának megteremtéséért írni. Tisztább írói állapotot nem ismerek. A madarakat nézi így az ember.

2024. február 24 – 103,9 kg

17 éve élek ebben a házban, amit magunknak építettünk, és most először húztam oda a nagy kényelmes fotelt az ablakhoz, hogy a beeső délutáni fényben olvassak. Lassan haladtam, új szemüvegre lenne szükségem. A díványon a feleségem aludt, amit ő sem nagyon csinált, mióta itt lakunk. Ilyen ez a nap. Amikor felébredt, már alkonyodott. Felolvastam neki: “(Ünnep) Levonult a Tarnán az árhullám, és ismét csobog a gázló. Úgy ünnepeltem meg, hogy egyujjnyival több whiskyt ittam.” A feleségem mutatta az ujját: vízszintesen vagy függőlegesen? A könyv lapjai addigra összemosódtak az alkony sápadt fényeiben. Fölálltam, visszatoltuk a fotelt, a reggel elkészített tésztát beleengedtem a formába, hogy megsüssem a vasárnapi kenyeret a szüleimnek.

2024. február 26. – 103,7 kg

Ma egy éve jöttünk haza Londonból. Három hónapon át új terek, formák, utak, fölfedezések, piacok, utcai ebédek, kiállítások, több órás gyalogtúrák, sörök, rumok, és sok csend. Ülni a bevetett ágy szélén és nézni az ablakon át a piros buszokat, ahogy a Peckham pub mellett befordulnak és az üveggel burkolt ház mellett sofőrt cserélnek. Újra látok mindent és vágyakozom. Ez a legrosszabb, amit tehetek. Odakint vár a J-18-as háti permetező, hogy bele tudjam helyezni az új gyűrűkkel ellátott új dugattyút, de nem és nem megy bele, valami trükk kell hozzá, vagy gyöngédség, finoman összenyomni a széleket és érzéssel beletolni. Ma a február végi napsütésben még egyszer megpróbálom, aztán rendőrt hívok, vagy a mentőket, valaki dugja már bele. De most még Peckham utcáin szédelgek, végig a Queen’s Roadon, be a Morrisonsba egy zacskó semolináért, aztán a török boltjába, ahol a világ összes fűszere és tésztája a polcokon sorakozik. De, ahogy mondani szokás, ne feszegessük a húrokat. Az almafákon beindultak a rügyek, a barackon is duzzadnak, ma este újra hazatérek, és nem fogom albérlethirdetések között elveszve keresni a visszautat. Jó volt. Mi lenne velünk, ha minden csábításunk beteljesülne?

2024. február 27. – 103,7 kg

Kitettem a permetezőt a napra és kezembe fogtam a dugattyút. Azzal a szándékkal keltem ma föl, ha a fene fenét eszik is, helyére kerül a dugattyú. Először is nem húztam kesztyűt. Az ujjam minden precíz mozdulatára szükség van. Tapogattam a gyűrű peremét és a réz csövet néztem. Fejben kell működésbe hoznom a J-18-ast, és ráereszteni a gondolat szellemét. Összenyomtam a gyűrűt, hogy érezzem, fáj az ujjam. Fájdalom nélkül nincs győzelem. De azért elővettem a gumikalapácsot is. Körbepüföltem, megnyomkodtam. Nem ment bele. Újra és újra edzettem a gumit, mint forma-1-es versenyzők a rajt előtt, éppen csak nem bródszájdoltam. Pici körmöm élével a rézcsőbe toltam. Itt is, ott is, amott is… Helyedre szépen! Te bent, én kint. Tudod, te vagy a J-18-as szíve-lelke, nélküled nincs kompresszió, a kis porcelángolyó nem fog nélküled mozogni. És mikor már magamat is megvuduztam, váratlan dolog történt. Kinyíltak a krókuszok a kertben, és aminek bent kellett lenni, váratlanul beszaladt.

2024. február 28. – 104,4 kg

Ma megint olyat tettem az Alkonynaplónak köszönhetően, amilyet itt még soha. Kiültem a tavaszi napfényben a teraszra olvasni. Rég nem olvastam magyar írótól ennyire letisztult hangot. Ha valaki ezt forgatja, bízvást megjön a kedve Oravecz korábbi könyveihez. Bár sokszor előveszi magát azzal, hogy nem érti, mit miért cselekedett, nem ismer magára, de talán a korábbi könyvei nem tartoznak ebbe a kategóriába, és ráismernek egymásra. Itt most már szinte minden lapon foglalkozik a halállal, de hát mivel foglalkozzon egy nyolcvan felé haladó író, az élettel? Az ember fizikai és szellemi hanyatlását megélni nem az élet sokszínű sziporkája, hanem a beszűkülés felé mutat. Vagy ahogyan ő fogalmaz, az életben korábban mindennek volt alternatívája, de a halálnak nincs. Nem lehet helyette valami mást cselekedni. Mivel nincsenek nálunk nagy családok, ahol az egyes generációk eltanulhatják az előttük járók életkori világát, ahogy az öregséget is, ez a könyv jó barátunk és társunk lehet hetven fölött, vagy amikor kell. Oravecz a mi nagybátyánk, akit mondatról mondatra kísérhetünk utolsó útja felé.

2024. február 29. – 103,5 kg

O. újra Márait olvassa, aki azt írja a Naplójában, hogy úriember nem lehet író, mert írni színészkedés, megjátszás, szöveget mond és kifesti magát. Úriember csak két dolgot írhat: levelet és naplót. Elmondom mindezt a feleségemnek. Kiemeli a botmixert a zöldségkrémlevesből és néz. Várja, hogy mondjak még valamit. Talán azt, milyen boldog vagyok, pontosabban: milyen örömteli, hogy rátaláltam erre a formára. És ahogy O. írja: Már csak úriembernek kellene lennem.
*
Ülök a napsütésben a teraszon, megszorul a meleg, 28 fok van, szellő jár a kertben. Mr. Bee propellerlapátja surrogva teker. Fekete nejlonzsák szuszog a kerítés tövén. Galamb turbékol a szomszéd ház gerincén. Furcsa hangok, valami nagy test dörgöli magát a faház oldalához. Verebek pörgős röpte az ágak között. Fekete dongó imbolyog felém. Királyka csipdeli a paradiót. Egyszer Baselben jártam egy olyan kiállításon, ahol 40-50 évvel ezelőtti utcazajokat lehetett hallgatni New Yorkból, Madridból, és még sok más kis- és nagyvárosból, tengerpartról, reptérről. Becsuktam a szemem és utaztam, képek elevenedtek meg, bár a helyszínek többségén nem jártam. Egy ember léptei, egy autó mélyülő hangja, ahogy a Doppler-effektus megkívánja. Férfi és nő beszélget a tenger zúgása alatt. Szél süvít, levelek suhognak, erről Renoir jut eszembe, ahogy aktot fest. A modellek bőrén dalol a fény.

2024. március 4. – 103,8 kg

Az író legnehezebb dolga, hogy tudatára jöjjön: egyedül van. Sokszor mondja ezt, hisz jól látszik, egyedül ül az asztalnál, és csak rajta múlik, mit ír le. De ez a fajta egyedüllét nem az író, hanem az ember egyedülléte, nem kommunikációs magány, hanem spirituális. És innen már csak egy lépés, hogy fölfedezze minden más dolgok egyedüllétét, és hogy akkor ez a magány olyan közösséget teremt, amely alkalmas arra, hogy meglássa magát a fában, az égben, a növényekben és a madarakban, az állatokban, és legfőképp más emberekben. Ettől kezdve lesz az író szavainak tömege, amely nem mint a fizikában a tehetetlenség, hanem a tehetség mértéke, mert akkor is képes lesz megszólalni, ha tudja, senki nem figyel rá, senki nem hallja. (Akit mindenki hall, azt senki nem lát.) Még pontosabban: csak akkor beszélj, ha nem más helyett beszélsz, csak akkor vagy jó úton, ha eltévedtél. Innen minden más megy a maga útján.

2024. március 7. – 103,4-104 kg

Virágzik a mandula, a sárgabarack, a földön a krókusz. Elvetettem a paradicsom– és paprikamagokat palántának. Ez a rituálé kedvemre való. Monoton és magányos, és mégis magában hordozza az újjászületést. Hogy abból az apró, századgrammnyi magból egy nyáron át viruló élet növekedjék, mi több, ellássa a családot a termésével. Több mint tíz fajta paradicsom és közel annyi paprika. Míg töltögettem a joghurtos flakonokat, a vasárnapi pesti kirándulásra gondoltam. Mennyivel más ott az élet a közlekedési lámpák között, emberek között, galériák gyűjteményét látni, étterembe menni és friss wokos tésztát enni, persze ugyanezt itthon is meg tudom főzni, de más, ha adnak, és közben ismeretlen emberek talányos élethelyzetekből fakadó mondatait hallgatni. A tésztát kicsit túlsóztam a plusz szójaszósszal. Arra figyeltem, hogy a szomszédos asztalnál ülő család tagjai evés előtt megfogják egymás kezét körben, és imádkoznak, hálát adnak Istennek az ételért, az ebédért. Volt, hogy én is imádkoztam Istenhez, mikor nagyon nyomorultul éreztem magam a bőrömben, éreztem, hogy sejtenként szaggat szét a reménytelenség. Változásért könyörögtem, mindegy, milyenért, jóért vagy rosszért, csak történjen valami. Talán kisütött a nap, vagy ilyesmi. Az agyamban más szélirányba vezették az áramot az axonok. És most itt vagyok, megmenekültem. És itt van velem a feleségem is, akinek nem kell már jegyet váltani a pesti villamosokra, metróra. Hogy csináljam, hogy ne csináljak semmit, kérdezte. Csak átmégy a kapun, csak fölszállsz és jössz velem. Én még négy és fél évig jegyköteles vagyok. Aztán úgy fogok utazni, mint egy földönkívüli. Már nem kérnek tőlem jegyet, bérletet, semmit. Talán személyit. De csak rám kell nézni, és hagyni tovább kibámulni az üvegen át. Tegnap a boltból hazafelé tolva a biciklit és bámulva a felhők mögé bukó ötórás napot, erővel lökött meg a gondolat, hogy soha nem lettem gazdag, vagy tehetős, hogy ne kellett volna mindig beosztani. És ha belegondolok, én is a hétmillió szegény magyar ember közé tartozom, elszorul a szívem. És nem azért, mert magamat sajnálom, hanem azért, mert ennyiünknek így kell élnünk, miközben jól látjuk, lehet más mentális és pénzügyi keretek között kondicionálni egy országot. Virágzik a mandula, a barack, és az Isten…

2024. március 10. – 104,1 kg

Az utolsó oldalakat lapoztam O. könyvében, és meg kell mondjam, hiányérzetem támadt. Nem a leírtakból következőleg, hanem a leírtak miatt. Olyan lett az Alkonynapló, mint egy útitárs, aki nem csak, hogy követ, de olyan gondolatokat oszt meg velem, amelyek nekem, bennem szólnak. A legjobb barátommal, J.-vel szoktunk így beszélgetni, mostanában már csak telefonon. Van még húsz oldal, de úgy döntöttem, becsukom a könyvet és nem olvasom végig. Kell, hogy kapcsolatom, teendőm maradjon még ezzel a könyvvel. Persze, újra lehet olvasni, de az már nem az a kaland, amit még nem ismersz. Talán ha tudomásomra jut, hogy O. folytatja a naplót, akkor megváltozik a helyzet. De nem fogja, mert mindenben torzók veszik körül, és nem is törekedhetünk a teljességre, vagy a teljesség felé. Még várok. Hogy egyszer majd újra beszélhessünk.

Az alkonynaplóról Szombathy Pál kollégánk is írt egy bejegyzést

A szerzőről itt olvashattok bővebben

Megosztás: