Robert tudatosabban akart a legfelsőbb művészkörök tagja lenni, „aki dudás akar lenni” idézte a fordító, valóban megjárta a poklot, szélsőséges viselkedésmódokat próbált ki, beleértve szado-mazo bárok látogatását. Csanda Mária tudósítása Patti Smith „Kölykök” című könyvének bemutatójáról a Ludwig Múzeumban.
Szokatlan, hogy egy könyvbemutatót kiállítóteremben tartsanak – kezdte a bemutatót a Magvető kiadó szerkesztője, Király Levente. Szokatlan, gondoltam, de mennyire örülhet, aki egyébként szeret kiállításokra járni, és így a kettőt összekötheti.
Nemcsak a másik művészeti ágra kitekintéssel, hanem konkrét indokkal került a költő és punkénekesnő Patti Smith visszaemlékező kötetének bemutatója a Ludwig Múzeum harmadik emeletére. A „Kölykök” című kötet, mely a 70-es évek New York-i művészvilágába kalauzol, annak a Robert Mapplethorpe-nak állít emléket, aki Patti Smith nagy szerelme, több évig élettársa volt, s a fotóművész halála indította egykori társát a könyv írására. A harmadik emeleten van most Robert Mapplethorpe kiállítás, külön terem az egykor volt múzsa fotóival, a nem különösebben szép, bár a fordító szerint mégis nőies 
Patti Smithről készült portrékkal.
Milyen volt ez a művészvilág? A fordító, Illés Róbert elmondta, először nem tudta, kikről szól a kötet, de amint belekezdett, rájött, ismeri, látta már Mapplethorpe fotóit, ugyanúgy hallotta Patti Smith dalait és szövegeit, ha szerzőinek nevét nem is jegyezte meg idáig. Olyanok tartoztak ehhez a társasághoz, mint Janis Joplin vagy Jimi Hendrix, a legendás manhattani Chelsea hotel lakói, ahol műalkotással is ki lehetett váltani a lakbért. Cél a vágyva vágyott Andy Warhol köre, ahová csak befutott művészek kerülhettek.
A fókuszban Patti és Robert kapcsolata áll, filmbe illő kezdetekkel. Két New Yorkba került, lakással nem rendelkező, a társadalom pereméről jött fiatal talál egymásra. Ég bennük a művészi önkifejezés vágya, s végül befutott művésszé lesznek. Patti inkább a múzsa szerepre vágyott, mégis ő került először köztudatba, dalait már az utcán lehetett hallani a zenét játszó rádióból.
Robert tudatosabban akart a legfelsőbb művészkörök tagja lenni, „aki dudás akar lenni” idézte a fordító, valóban megjárta a poklot, szélsőséges viselkedésmódokat próbált ki, beleértve szado-mazo bárok látogatását. Patti ilyen helyekre nem követte kedvesét, de nem is rótta meg ezért. Engedte a maga útját járni, amibe a szakítás is beletartozott végül, amikor Mapplethorpe a homoszexualitást választotta. Végig barátok maradtak, úgy lehetne meghatározni, hogy több mint barát, kevesebb, mint szerető – fogalmazott a kötet fordítója, aki szerint a költőnő Smith nem kis írói teljesítményt nyújtott azzal, hogy vad és durva tényeket is finoman, mégis őszintén tudott megfogalmazni.
A könyv felért egy időutazással, és leginkább úgy lehet jól olvasni, ahogy ő fordította – folytatta Illés Róbert. Vagyis ahogy haladunk a szövegben, közben érdemes utánanézni életrajzoknak, képeknek, amik felmerülnek, hozzáolvasni verseket, dalszövegeket, hallgatni a zenéket. Mindezt az internet segítségével megtehetjük.
Ahogy bemutató után fellapoztam a könyvet, polaroid technikával készült fotókat találtam benne kettejükről, valóban akár két kölyökről – első lépésnek azért ez is megteszi, gondoltam.
A sok anekdota közül, amit a bemutatón a szerkesztő és a fordító felidéztek, a könyv címére utaló (Just kids) így hangzik: Egy séta során, amikor Patti kedvesével ment az utcán, Mapplethorpe szokásosan báránybőr mellényt, valamint rengeteg színes nyakláncot és karkötőt viselt, szembejött velük egy középkorú házaspár. – Le kéne őket fotózni, művészek! – vélekedett egyikük. – Ugyan, hagyd, csak kölykök! – legyintett rá a másik.
Mindkettőjüknek igaza lehetett. Csak kölykök voltak, koruk kiemelkedő művészei.
A fotók a szerző felvételei.
{jcomments on}
