Viola Szandra: A Világfa kilenc ága, Scolar Kiadó, 2023, 160 oldal
„Egyszer csak megjelent Piliscsudán, a nagymamámnál ez a Hajnal nevű különös lány, aki amúgy az évfolyamtársam, de eddig alig tudtam róla valamit, most meg felforgatott maga körül mindent. Beleértve az én életemet is!” – fordulhatna hozzánk a Világfa kilenc ága című mágikus meseregény fiú főhőse, Dávid a cselekmény kellős közepén, ha az ő szemszögéből olvasnánk a sztorit. Csakhogy a narrátor nem Dávid, hanem Lichtenberg Hajnal, egy kissé elkényeztetett, 16 éves, nagyvárosi lány, boszorkányfelmenőkkel, aki szintén azt tapasztalja, hogy előbb egy bolondos vénasszony, később pedig az első szerelem forgatja ki mind a négy sarkából eddigi világát, hogy a lidércekről és mindenféle mágikus lényekről már ne is beszéljünk.
Rafinált kezdőcsavar a történetben, hogy eleinte Hajnal nagyvárosiasságát sejtjük kirívó színfoltnak a koronavírus-járvány idején kísértetiesen üres vidéki kisvárosban, ám hamar kiderül, hogy az ő addigi budapesti élete semmiség volt ahhoz a színpompás kavalkádhoz képest, amely kalandok formájában Piliscsudán várja. Amikor pedig a kalandok nemcsak a Pilis, hanem Hajnal szívében is beindulnak, új és izgalmas réteg rakódik Viola Szandra amúgy sem egysíkú regényére. Az írónő regénye egyik fő karakterét, Luca asszonyt is lepipálva számtalan ízes összetevőt dobott bele boszorkányos főzetébe, amelyeket gyógyfüveknek is tekinthetünk – egy részük legalábbis a lelkünket hatékonyan gyógyítja.
Főleg, ha a költészetben jártas szerző líraiságot sem nélkülöző asszociációira, a természet szeretetét sugárzó mondataira, itt-ott filozofikus fejtegetéseire gondolunk, amelyeket jó ritmusban szakítanak meg a fiatalok közötti, nagyon is modern párbeszédek a műben.
Egy pillanatig sem érezzük, hogy ne a mában játszódnának az események és történhetnének meg kis túlzással akár velünk is, ha hinnénk azoknak a fura magyar mitológiai lényeknek a létezésében, amelyekében kezdetben Hajnal sem hisz. Mondjuk a szerelemében sem nagyon, legalábbis még nem élte át Dávid feltűnéséig, aztán mit ad Isten – és a lidérc-ökoszisztéma felborulása meg a sorjázó Pilis-csudák –, ez mind megelevenedik!
A regény nagy erénye, hogy az első mondattól kezdve benne vagyunk és végig benne is maradunk a mágikus atmoszférájában. Érezzük az erdő sűrűjét, a fák illatát, halljuk a szereplők lába alatt a levelek zizegését, és minket is ott karmolászgat Hajnal macskája, Cicelle az ódon piliscsudai „kísértetházban”. Az atmoszférateremtés és -tartás pedig, ugye, fél siker. Ifjúsági regényről beszélünk, így A Világfa kilenc ága ismeretterjesztő és a magyar népi hiedelemvilággal képbe hozó jellege mellett sem mehetünk el dicsérőszó nélkül, ezt is egyedi, ötletes, néhol humoros módon olvasztja a történetbe Viola Szandra.
Bármikor számítani lehet azokra, a jó értelemben vett tüskékre, amelyek megbökik az olvasót, hogy egy percig se lankadjon a figyelme. Ezek hol egy mindenmentes süteményt vagy felhőmuffint semmi perc alatt elénk varázsoló kívánságteljesítő lidérc, hol egy sajátos nyelvjárásban zümmögő bögölytündér, hol egy jó kedvében szó szerint megállás nélkül csicsergő madárka képében érkeznek, és általában levesznek a lábunkról. A légkör- és hangulatteremtés mellett tehát a mellékszereplő-alkotás is működik, ahogy a modern – például internetes alkalmazások – és az ódon elemek „együttéltetése” is figyelemreméltó.
Ami némi hiányérzetet okoz, arra pedig a szerzőnő bizonyára kifőzi majd a gyógyírt. Ez nem más, mint hogy a nagy mágia és világ(fa)mentő akció közepette, minden kamaszos bájukat és esetlenségüket a szívünkbe zárva is viszonylag keveset tudunk meg a főszereplőkről, a lelkükben zajló folyamatokról, hiszen ők is csak kapkodják velünk a fejüket csudától csudáig. És úgy szeretnénk még jobban beléjük látni, ha nem is rendelkezünk különleges adottságokkal úgy, mint… ezt sem áruljuk el! A hírt viszont igen: a közeljövőben érkezhet a Hajnal öröksége sorozat második könyve, azaz ennek a regénynek a folytatása, amely száz százalék, hogy közelebb visz Hajnalhoz, Dávidhoz, Luca asszonyhoz és… Itt stop.
Legyen elég annyi: az a (legalább lélekben) fiatal, aki szeretné magát 160 oldal erejéig akár a szobája sarkába kuckózva is természetközelben érezni; aki az olvasás hátterébe is odahallaná a „madáridót”; meg aki kedveli az első szerelem körüli – átlagosnál nagyobb – kalamajkát, az üde percekre számíthat napjaink legszebb borítójú és legágasbogasabban tekergő mágikus magyar meseregényétől.
Írta: Dr. Szász Adrián
A szerző, Viola Szandra egy korábbi akciójáról itt olvashattok:
Jótékony céllal indít a macskák misztériumát kutató irodalmi-est sorozatot a költőnő
