2023. december 13-án a Deák Erika Galériában megnyílik FAJGERNÉ Dudás Andrea legújabb képeiből válogató kiállításunk Concordia discors címmel.
A Concordia discors, azaz a dolgok ellentmondásos összhangja, egy Horatiustól kölcsönzött kifejezés, amely szerint a világ harmóniáját az ellentétes erők egyensúlya teremti meg. Ez az az állapot, amikor a dionüszoszi féktelenség kiegyenlítődik a nyugtató, lecsillapító apollói akarattal, amikor a káoszból rend lesz.
Fajgerné művészete is hasonló ponthoz érkezett el: azt a pillanatot érjük tetten, amikor az alkotó a párhuzamosan futó, sokszor egymással konfrontálódó szerepeit ütközteti és megtalálja azt a harmóniát, azt a művészi attitűdöt, ami legújabb festményciklusát jellemzi.
Fajgerné továbbra is a hagyományos női szerepekre, a saját test és a média/fogyasztói társadalom által uralt testkép viszonyára reflektál, művei most is tele vannak rejtett utalásokkal a nőművészeti és a feminista kánonhoz, de az a sokféleség, ami eddig művészetét jellemezte, most egy pontos, átgondolt kijelentéssé áll össze.
A kiállításon számos olyan festmény látunk, amelyek valamiféle küzdelmet láttatnak. Harc önmagunkkal, harc a társadalmi elvárásokkal szemben, harc a külső és a belső ének között, harc a szív és az ész között. Az egyik festményen kést döf egy szívbe, hangsúlyozva a fájdalmak mértékét, amiket akár a szavak is okozhatnak, míg e kép párján az agyát darálja le húsdarálón, ahol a hús végül tennivalókat soroló papír cetlikké változik.
A kiállítás központi művében, egy kvázi triptichonban, az alkotó határozottan és tudatosan vetkőzi le azokat a szerepeket, amelyek korábban korlátozták a női művészeket. A szó legszorosabb értelmében lép ki az őt addig meghatározó keretekből, ő már nem pusztán háziasszony, feminista művész, performer, túlsúlyos nő vagy anya, hanem az az autonóm alkotó, aki mindezt a tudást egyetlen képbe belesűrítve megfogalmazza.
Míg az egyik festmény a fehér férfi által uralt művészettörténeti hagyomány levetkőzésének a gesztusa, ahol a művész még azelőtt kitör Yves Klein kék festékéből, hogy az meg tudná őt abban hempergetni. Egy másik kompozíció Orlan-parafrázisa, ahol a művész a feminista szakirodalom legismertebb könyvei közé zárja be magát, mintegy annak a kényszerzubbonyába, amellyel arra utal, hogy a művészettörténeti kánon pontos ismerete nélkül attól elszakadni, felülemelkedni sem lehetséges. A saját test, az Én visszavételének pillanatait rögzítik ezek a festmények.
A kiállítás másik kulcs műve, A kék szoba is az alkotó önmagához való megérkezését mutatja fel. Susan Valadon 1923-ban festett képének átirata egy olyan nőt láttat, aki már megtalálta a concordiát, aki békésen szemléli a különnemű szerepek kiegyenlítésééből megszületett összhangot.
A Vénuszként ránk néző alak mellett meghatározó olvasmányai, a háttérben egyre elhalványuló lovasok, az arcán nyugalom és a tudás önbizalma jelenik meg. Ennek a Vénusznak már nem kell lemeztelenednie, nincs kiszolgáltatva a nézőjének, mint ahogy a lovasok is épp csak sugallják a régi harcok emlékét. Ez a Vénusz már elfogadta önmagát és különös érzékenységgel képes megfesteni, megmutatni változó arcait.
Fajgerné festményével köszöntötte Nádas Pétert 80. születésnapján:
