„Bárcsak golden retriever fej volna enyém”
„Nem találom az eredeti Heine verset” – írta Szerelmünk, Sisi című monodrámám német fordítója, amikor szövegemben elérkezett a Magyarországon oly népszerű Babits fordítás idézéséhez.
„A hajad olyan fekete, / a ruhád oly fehér; / az ifjúság ígérete / az élettel felér…”
Aztán megtalálta a forrást.
Az eredeti versben, amint azt többen megállapították, szó sincs hajról meg fehér ruháról, annál inkább nyárról meg télről, ha tudunk németül vagy, mint én tettem, a fordítóprogramot ráengedjük a szövegre. „Es liegt der heisse Sommer / Auf deinen Wängelein; / Es liegt der Winter, der kalte, / In deinen Herzen klein.…”
Ejnye-bejnye! – gondoltam nagy költőnkre, mert fordítói tapasztalat nélkül és poéta-önzéssel abban a hitben éltem, hogy a fordító jelszava a hűség. Egy nagy fenét!
Mit is írt Babits a Pávatollak fordításgyűjteménye előszavában?
„Ezeket a verseket magam csináltam. Tanultam rajtuk… Az én versem volt fontos, nem az idegen költőé… Némelyik vers egészen megtelt a saját költészetem képzeletvilágával, a saját lelkem színeivel.”
Mindezt azért vezettem fel ilyen hosszan, hogy mélységesen igazat adjak (ma már) Halmai Tamásnak, aki az általam nem ismert, de Angolhonban népszerű Adrian Mitchell (1932-2008) hetven versének fordítását már könyve címlapján átiratoknak nevezi.
Az AB ART kiadó gondozásában megjelent Egy gyermek énekel című kötetben tehát bevallottan Halmai-Mitchell versek vannak, ami megerősíti azt az elméletemet, hogy minden vers az adott verset kedvelő, szerető olvasóé is. Tehát nyugodtan odaírhatja, mondjuk, Shakespeare 75. szonettje fölé a nevét az, aki a költeményt imádattal olvassa újra meg újra. Mert nem csak az egész föld a miénk, az emberiségé, hanem az egész kultúra is mindenkié, ha engedik, és nem sajátítják ki a hatalmasok, mint a lelkünket meg a profitot. De ez egy másik téma.
Angol fordítónak kellene lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, melyik versben mennyi a zseniális magyar költő Halmai és mennyi az angol poéta.
Ennek hiányában csak rácsodálkozhatunk például az Andersen meséjének olvasása utáni versre:
„apánk s anyánk jó volt / és csupa kellem / de itt hagytak bennünket / e rengetegben”.
Az Óhaj című vers is gyöngyszem:
„bárcsak golden retriever fej volna enyém / csüngő füllel, nedves, fekete orral / Minden ember hinne a földtekén / egy költőnek, ily finom vonásokkal.”
Adrian Mitchell elhivatott pacifista volt. A 2005-ös Nemzeti Költészet Napjának szavazásán a legtöbb olvasó – a ma éppen ismét véresen aktuális – Emberi lények című versét juttatta volna az űrbe:
„nézd a kezed / ezt a gyönyörű hasznos kezet / nem vagy majom / nem vagy papagáj / nem vagy lajhármaki / sem intelligens rakéta / ember vagy // nem brit / nem amerikai / nem izraeli / nem palesztin / ember vagy…”.
A 2022-ben félmarék díjjal megérdemelten kitüntetett Halmai Tamás (József Attila díj, Salvatore Quasimodo emlékdíj, Az év legsikeresebb szerzője díj) mintegy ötven könyvet, kötetet hozott világra az elmúlt 18 év alatt. Élettani ismereteim alapján csak feltételezhető, hogy néha alszik. Ebben az esetben két év múlva március idusán ötven éves lesz. Ha ez nem jön össze, akkor az átiratok közül, szerintem, boldogan vállalná az egyik sírverset:
„Élni megszűnt szívem. / Szeretni nem.”
