Miért faggattak a fiaim szavakkal véresre marva? Miért akarták annyira tudni, amit nem akarok elmondani? Ahogy nem tudtam szabadulni a léleksanyargató holtaktól, úgy a saját véremből való vallatóimtól sem tudok halálomig?
„Miért írtál ilyen komor verseket? – kérdezi kedves barátnőm, mikor az elmúlt évtizedekben megjelent köteteimet körülvevő csendről esik szó. – Minden zsoltárod dühöngés, vád és fogcsikorgatás. A Ki érti ezt? című gyűjteményben pedig sok a durvaság, sőt, az obszcenitás.”
„Ismersz olyan költőt, aki ilyen kegyetlenül ábrázolta apa és gyerekei kapcsolatát?” – kérdezi nagyobbik fiam, mikor az ötven éve írt Hóhérolás című verset egy régi dossziéban megtalálva kiposztolom.
Barátnőmnek azt válaszoltam, hogy az elmúlt száz év rémtetteit ismerve nem ilyen verseket kellett volna írnom. Sőt nem is lett volna szabad verseket írnom. Ki kellett volna rohanni az utcára és üvölteni, míg be nem zárnak, vagy meg nem ölnek engem is. (Mint Heller Ágnes Adornot idézve írja: akit kínoznak, annak „joga van sikoltozni”) Mert mi más fejezheti ki azt a borzalmat, amit az emberiség elkövetett, és elkövet azóta is, ma is? Mi más lehet rá a válasz, mint az üvöltés? (Ginsberg ezt tudta.)
Fiamnak nem tudtam felelni. Talán van olyan költő, aki hasonló módon hasonló apa-gyermek viszonyt ábrázolt a verseiben. Talán van ilyen költészet, csak tájékozatlan, tudatlan vagyok, és nem ismerem. (Ady héjanászos verseit és József Attila anya- és szeretősíratóit kegyetlenségben követtem, de azok mégsem apa-gyermek viszonyról szólnak.)
Gergő fiamnak annyit ígérhettem, hogy megpróbálom kielemezni a talált verset, megpróbálom felboncolni és megérteni, miért írtam. Mert a verseket az ifjú költő, ahogy azt sok poéta idősebb korában be is vallja, többnyire félkómásan, félig öntudatlanul írja, mintha valaki diktálná, sugalmazná, s valójában maga sem tudja pontosan, mit írt. Milyen izgalmas lehet ennek a pszichológiai és idegélettani háttere, ha van! De ne misztifikáljunk! Lássuk a verset, és aztán a megtisztítását, felboncolását!
HÓHÉROLÁS
Rejtsetek, rejtsetek el!
Két fiú ül az ölemben,
holtaknál fényesebben;
két fiú kérdez,
szóval fölvérez.
Szememet őrzi az első,
rejtsetek, rejtsetek el!
Megvakulok, mire felnő,
pedig ő énekel,
kedve jön, s énekel.
Kezemet tépi a másik,
nem tudja, hogy halálig.
Rejtsetek el!
Hóhérabb nincs, aki vallat:
nem tudják, mit akarnak,
húsomból kitakarnak.
*
„Rejtsetek, rejtsetek el! Két fiú ül az ölemben…”
Így kezdődik a vers, és itt vannak az első kérdések: Miért kellene elrejteni az apát a fiai elől? Milyen tett vagy titok nyomasztja, amit nem akar bevallani a 20. század utolsó harmadában? Vajon azért nem akarja elárulni nekik, mert őszintén és pontosan saját magának sem vallotta be, ami belül marja, szüntelenül kínozza? Vagy nem akarja megmondani, mert félti a gyermekeket a borzalomtól – a valóságtól, az igazságtól?
„Két fiú ül az ölemben, holtaknál fényesebben.”
Miért fénylenek, pontosabban fénylettek eddig a holtak az apában? Miért…? Na, vajon, miért? Ez nem kérdés azok számára, akik ismerik a 20. század történetét. Vajon a két gyerek most átveszi a lélekben a kísértetek helyét? Fényük elhomályosítja a holtakat? Talán.
„Két fiú kérdez, szóval felvérez.”
Miért kérdeznek? Miért faggatnak szavakkal véresre marva? Miért akarják annyira tudni, amit nem akarok elmondani? Vagy talán nem is kérdeznek? Mindezt csak képzelem, vizionálom? Valójában csak én szeretném elmondani nekik mindazt féltésből és tanulságul, amit nem szeretnék elmondani?
„Szememet őrzi az első, / rejtsetek, rejtsetek el! / Megvakulok, mire felnő, / pedig ő énekel, / kedve jön, s énekel.”
Ezt nem tudom értelmezni. Hacsak…
Ha valakinek sokáig a szemébe nézünk kutakodva, de némán, akkor vagy kíváncsiak vagyunk a titkára, vagy mi akarunk mondani neki valamit szavak nélkül. De talán szavakkal nem lehet kifejezni a mondandót. Ha szavakkal nem, akkor énekkel igen? Ezért énekel, Gergő? Éneke menekülés tőlem, a titkomtól, vagy öngyógyítás? Vagy kérdés?
És miért vakulok meg, mire felnő? Nem bírom elviselni a tekintetét? Vagy nem akarom, hogy lássa, ami bennem a látható mögött van?
„Kezemet tépi a másik, / nem tudja, hogy halálig. / Rejtsetek el!”
Miért tépi? Minden ember, legyen költő vagy ne legyen, azt írná, hogy „kezemet fogja a másik”. Tépi? Ez is a faggatás, a kegyetlen tortúra része? Ahogy nem tudtam szabadulni a léleksanyargató holtaktól, úgy a saját véremből való vallatóimtól sem tudok halálomig?
„Hóhérabb nincs, aki vallat: / nem tudják, mit akarnak, / húsomból kitakarnak.”
No, itt van a titok! Itt a megfejtés! Vallatnak, őrzik a szemedet, tépik a kezedet, húsodból kitakarnak, de valójában nem tudják, mit akarnak. Nem tudják, legfeljebb sejtik, hogy valami nagy titkod van. Nagy titkod vagy nagy fájdalmad, ami lehet ugyanaz. Talán titok az életről és a halálról, vagy valami felfoghatatlan, feldolgozhatatlan rettenet, amiről nekik tudniuk kellene. Tudni, hogy megmeneküljenek tőle.
Nógrádi Gábor
