avatar
2012. szeptember 21. /

Irodalmi botrány Szegeden: tájidegen lenne a Tiszatáj?

veto

Mióta „vajdaságiak szállták meg” a Tiszatáj szerkesztőségét, az irodalmi lap alig közli helyi szerzők munkáit, és érzéketlen a szegedi hagyományok iránt – írta a Délmagyarországban Péter László irodalomtörténész. Az olvasói levél és a nyomában feléledt vita érdekes kérdést boncolgat, amelyről már Juhász Gyulának is sarkos véleménye volt.

(Bakos András összeállítása)

A Tiszatáj a legrégebbi magyar irodalmi folyóirat: 1947-ben alapították, a helyi hagyományok feltárásán, ápolásán túl elsősorban azzal vált rangossá, hogy a hatvanas évektől, főként Ilia Mihály szerkesztői munkája nyomán a legjobb magyar szerzők írásait közölte: Nagy László, Jékely Zoltán, Csorba Győző, Pilinszky János, Páskándi Géza, Németh László, Illyés Gyula, Esterházy Péter munkáit. Bemutatta a határon túli magyar irodalmat, amikor ez itthon még nem volt szokás. A lapot 1986-ban betiltották Nagy Gáspár A fiú naplójából című verse miatt, amelyet a hatalom rendszerellenesnek talált. Új szerkesztőbizottság alakult 1987 nyarán, újraindítva a periodikát, azt a csapatot viszont a legtöbb korábbi szerző bojkottálta, s amikor a régi szerkesztők visszatérhettek 1989-ben, először a betiltott számmal jelentkeztek.

Olasz Sándor irodalomtörténész, a lap tizenhetedik főszerkesztője tavaly februárban hunyt el. Utódjául májusban a megyei önkormányzat által segített kiadói alapítvány kuratóriuma Hász Róbert írót választotta. Ő tényleg a vajdasági Doroszlón született, de 1991 óta Szegeden él, és tizenhat éve vesz részt a lap szerkesztésében. Köteteit több európai nyelven is megjelentették. A szerkesztők közül Annus Gábor és Tóth Ákos szegedi, a harmadik, az óbecsei születésű Orcsik Roland a középiskolát és az egyetemet Szegeden végezte, a Szegedi Tudományegyetem Szláv Filológiai Tanszékén tanársegéd, költő, műfordító, több elismerés, köztük a 2005-ös Tiszatáj-díj kitüntetettje.

Nyilvánvalóan rá és a főszerkesztőre gondolt a jánoshalmi születésű, de középiskolás kora óta Szegedhez kötődő Péter László irodalom- és várostörténész, egyetemi tanár a Délmagyarország című napilap szeptember 13-i számában, hogy „vajdaságiak szállták meg a szerkesztőséget, akiknek nincs érzékük a szegedi hagyományok iránt, mert más irodalmi élet gyakorlatán „szocializálódtak”. Nem ismerik a tájat, a várost, történelmi és szellemi örökségüket, de még a Tiszatáj saját hagyományait sem.” Kifogásolja az új tipográfiát, azt, hogy a lap szeptemberi számában nem lehet szegedi vagy dél-magyarországi témáról olvasni, „mintha Dugonics András, Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula nem élt, nem írt volna.” A tizenkilenc szerzőből pedig csak négy szegedi, „és ők sem találtak a folyóirat címéből következő megírni valót.” Kereken megmondja, mit kellene tenni: nevelni a helyi tollforgatókat, összefogni őket, feladatokat adni nekik, megvitatni az írásaikat, és megismertetni az olvasókat „a táj múltjával, jelenével, jövőjével.”

A lap szerkesztői nem akartak reagálni a levélre, és nem is nyilatkoznak. Szuromi Pál művészettörténész, művészeti író, az alapítvány kuratóriumának tagja azonban e héten szerdán válaszolt a napilapban. Azt írta, egy új szerkesztőgárdának nagyon sokféle kihívással kell szembenéznie. „Csodálkoztam hát, hogy Péter László professzor máris sommás véleményt alkot az újkeletű szerkesztőségről. Méghozzá meglehetősen nyersen, igaztalanul. Hogy önmaga egykori velős Tiszatáj programjára alapozza jelenlegi mondandóját? Ez ízlés és felfogás kérdése. Mert az „öntudattal” társuló „táji hivatás” követelménye kissé dogmatikus, alternatív hangzatú. A büszke, szűkkeblű patriotizmus ugyanúgy belefér, mint az igényesebb szellemi nyitottság.”

Szuromi arra hívja föl a figyelmet, hogy „a hagyományok respekciója, a kulturális, intellektuális felkészültség korántsem tekinthető egyféle geográfiai specifikumnak”. Nem lehet folyton Móra Ferenc, Tömörkény István, Juhász Gyula munkásságáról elmélkedni, továbbá nem a helyi szerzők jelenlététől lesz jó egy lap, és az ő munkáikat is szelektálni kell, amiből a korábbi szerkesztőségeknek is volt elég gondja. Az új tipográfia Szurominak se tetszik, de úgy látja, a tartalom „túllépett a korábbi eredményeken”, érdekesebb prózák, versek jelennek meg benne, tetszik neki a kitekintés a világirodalomra, valamint a társművészetek újbóli felkarolása.

Mások nem ilyen udvariasan fogalmaztak. A Péter László-dörgedelem ugyanis, amellett, hogy a napilap révén negyvenezer példányban jelent meg, fölkerült a Facebookra, ahol többen megosztották. Az egyik helyen hatvanan kommentelték, írók, költők, lapszerkesztők, olvasók. A legtöbben – miután megbotránkoztak a vajdasági megszállókra vonatkozó kitételen – azt emelték ki, hogy a szegedi születés, kötődés nem garantálhat esztétikai minőséget.

Ezt tartja a legfontosabbnak leszögezni Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész, a lap egyik szerzője is, aki elsőként bocsátotta vitára a közösségi oldalon Péter László levelét. Neki is az a véleménye, hogy a tanár úr igaztalanul bántja az új szerkesztőket.

– Nem egyértelmű, hogy kit tekinthetünk szegedi szerzőnek –mondja Tamás. – Azt, aki itt született? Akkor ő sem és én sem vagyok szegedi, pedig itt élünk mindketten. Valószínűleg azokra gondol, akik hosszabb-rövidebb ideje a városban élnek, vagy itt éltek, itt jártak egyetemre. Így például Zalán Tibor is szegedi szerző, aki pedig Szolnokon született, és ma már nem itt lakik. Négy szegedi szerzőt említ a szeptemberi számból, de nem nevezi meg őket. Nézzük hát ezt a számot: Lázár Bence András szegedi költő, Maurits Ferenc szintén itteni képzőművész, ahogyan Szajbély Mihály, Mikola Gyöngyi, Máté-Tóth András és Pál Sándor Attila is szegedi kötődésű. El tudom képzelni, hogy Lázár Bencéről és Pál Sándorról ezt nem tudja Péter László, nem ismeri őket. Az előző két szám szerzői közül Horváth Péter író, rendező Budapesten született, de most Szegeden él és dolgozik, Kiss László Szegedre járt egyetemre, Lanczkor Gábor oktató volt itt, Káldy-Kovács Sára szegedi bölcsészhallgató, első verseit közölte a júliusi szám. Zalán Tibor, Marjanucz László, Hódosy Annamária, Kovács Krisztina, Ócsai Éva, Kovács Flóra, Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba, Kérchy Vera, így folytatható a sor. Köztük akad, akit tanított is Péter László. Ami a helyi témákat illeti, a Szegedhez kötődő szerzők könyvéről szóló kritikák, ismertetők annak számítanak. Igaz, hogy a lapnak dolgozó hallgatók nem szívesen írnak klasszikus helytörténetet, de én például igen, a tiszatajonline.hu-n megjelent három írásom a print változatban is meg fog jelenni.

Nem ez az első alkalom, hogy a szegedi íróság mibenléte, minősége előkerül a helyi közbeszédben. Amikor Darvasi László – Törökszentmiklóson született, de hosszú ideig Szegeden élt, ma is hazajár, és a várost szerepelteti a műveiben – megkapta a Szegedért Alapítvány művészeti díját, a kérdésre, létezik-e szegedi író, irodalom, azt válaszolta, ez egy irodalmon kívüli címke, „görcsös kapaszkodás a hely intenciójába, varázsába, szellemébe.” Korábban úgy nyilatkozott, ha ebből a városból kivonjuk az egyetemet és a főiskolákat, az ideiglenesen itt tartózkodó fiatalságot, „félhomályos, félöreg, gyanakvó, nagyon vidéki, nagyon kicsinyes közeg”. A város szerinte szellemi szempontból is több kicsi szigetből áll össze, amelyek között nincs kapcsolat, és alkotóként élni ebben a világban kirekesztettséget, valamiféle száműzetést jelent.

Hasonlóan érez, de jobban megnyomja a tollat egy másik, Péter László által is gyakran említett, ráadásul szegedi születésű szerző: „A városnak nem volt és nincs irodalma, mert nem volt története, múltja és egyéni jellege. Itten nem volt soha irodalmi fészek. A magyar irodalom itt nem időzött, nem táborozott és nem kötött békét soha. Az itteni városi író voltaképpen csak magyar író. Valójában csak átutazó Pest felé. Magyarságot, tősgyökeres valamit hagy talán ebben a bevándorlókból összeállt, múlt nélküli „Lesz” városban?… Az itteni városi írókat – ha érnek valamit – előbb-utóbb úgyis meglátja és – elnyeli Budapest. Ki tudja, talán támad egyszer egy itteni író, aki Budapestet nyeli el! De annak meglehetősen óriásnak kell lennie. Addig marad Itten, ami volt: a magyar írók feltételes megállóhelye.”

Ezek Juhász Gyula mondatai.

Bíró-Balogh Tamás néhány évvel ezelőtt hozta össze Darvasi és Juhász hasonló szempontjait Száz év Szeged című írásában, amelyet a Szegedtől Szegedig 2007 antológiának szánt. A vitán felül helytörténeti ihletettségű írás azonban nem került be a gyűjteménybe: a szerkesztők úgy látták, nagyon izgalmas, bár kissé kemény. A legfőbb baj vele mégis az, hogy egyrészt publicisztika, másrészt riport, és nem szeretnék, ha a többi antológiaszerző is ilyeneket küldene, ráadásul nem ilyen színvonalon.

(Fotó: Farkas Judit)

Megosztás: