Balatoni Borozó címen jelent meg Podmaniczky Szilárd legújabb könyve, amely anekdotákban, visszaemlékezésekben meséli el a Balatonboglári Borgazdaság legendás múltját.
Az első könyvbemutató a Szekszárdi Szüreti Napokon lesz szeptember 20-án 16.00-kor az Illyés Gyula MegyeiKönyvtárban, ahol a szerzővel Heimann Zoltán borász beszélget. A könyv, amit több mint 100 fotóval és a szereplők portréivalillusztráltak,a helyszínen kedvezményesen megvásárolható, vagy rendeld meg a webshopunkban. Itt idősebb Légli Ottó mesél egy borcsempész történetet.
Részlet a könyvből:
Persze, voltak nyugati utak is. Pont egy másik kelet-európai úton voltunk, mikor mondjuk a Bandinak, hogy jó-jó, szép ez – adták alám a lovat, mint kelet-európai összekötőnek –, de nem mehetnénk egyszer nyugatra is? Dehogynem, gyerekek, és
már mondta is, hogy Ausztriába próbálhatnánk oltványt eladni. Engem meg a Szendrődi Győzőt kiküldtek Ausztriába. Mondanom se kell, hogy egyrészt leckét kaptunk abból, hogyan mennek az osztrákoknál a dolgok, másrészt pont telepítési
tilalom volt. De azt mondták, ha nem lenne telepítési tilalom, akkor se vennének oltványt, mert náluk a kistermelők állítják elő az oltványokat, és nem akarják megrövidíteni őket. Nem úgy volt, mint minálunk, hogy semmi nem számít. De azért ennek is megvolt a maga sztorija. Szóval, mentünk a Szendrődi Győzővel oltványt eladni, az én Moszkvicsommal. Győző azelőtt csak hivatalos társas utakon járt kint, ilyen magánakcióban még nem vett részt. Díszdobozokba csomagolt palackozott bort vittünk magunkkal. Tele volt vele az egész hátsó csomagtartó, volt tán száz üveg is. Rábahidvég magasságában azt mondja a Győző: 
Te, hogy megy itt egy ilyen átkelés, mert én még így nem voltam. Mondtam, nincs semmi baj, nem volt még itt semmi gondom. Megállunk, jön a határőr, megkérdezik, hogy cigaretta, bor van-e nálunk. Cigaretta nincs, mondom, de azt bevalljuk, hogy egy kis bor van. Meg se nézték. Mielőtt elengedtek volna bennünket, kérték az útlevelet. Azt mondja erre a Győző, Szent Isten, az útlevél, otthon hagytam. Már emlékezett is rá, hova tette. Visszamentünk Vasvárra. Meg volt beszélve a nővéremmel – aki négy gyerekkel kiment ’56-ban, és ott a jólétbe született egy ötödik gyerek –, hogy a grazi egyetemen találkozunk az egyik vővel, és úgy megyünk tovább, hogy ő tolmácsol. Vasváron Győző hazatelefonált, egy Barkas hozta utánunk az útlevelét. Mire megint a határra értünk, besötétedett. Simán vesszük a vámvizsgálatot. Volt egy kis valutánk, nem sok. Már az osztrák határon mondom német konyhanyelven, hogy egykét bor van nálunk. Erre félretol a Győző, mert ő jobban tudott németül, és mondja darabra az üvegek számát. A vámos kijön, megnézi, visszamegy, kitol egy cédulát, hogy ennyit fizessünk be. Mondjuk, nekünk nincs pénzünk, rokonokhoz megyünk öt dollárral. Győző előadja, hogy hagyunk itt belőle pár üveggel. Nem hajlik a vámos. Egyszer csak a Győző azzal áll elő, hogy kiöntjük. Dehogy öntjük, mondom, majdcsak elenged, mit csinálhatna mást. Erre az osztrák kitalálja, hogy vigyük vissza Magyarországra a bort. Azt hittem, kitekerem a nyakát. Mondtam Győzőnek, te maradj itt, jövök vissza mindjárt, alig van forgalom. A magyar határon kérdezik, hogy mi van? Mondom, a sógorok sokallják a bort, hagyok itt belőle. Azt mondja, most nem lehet. Eszembe jutott a Móra novella, amikor a Janik gazda bemegy Szegedre, és viszi a bárányt eladni, de vámot kellene utána fizetni. Kérdezem a magyar vámost: Idelátnak onnan? Azt mondja, várjon, leoltom a villanyt. Akkor az üvegeket átpakoltam a két ülés közé a kabátok alá, úgyhogy számszerűen megfogyott a csomagtartóból. Megmutattam az osztráknak, hogy a nagy részét kipakoltam. Átengedett, fizetni se kellett. Megyünk tovább, nem szóltam a Győzőnek, aki egyszer csak elkezdi szidni a hülye fejét: Ha nem ennyi eszem lenne, most meglennének a borok. Mondom, nyugodj meg, szarházi, megvannak!
{jcomments on}
