Napjainkban, amikor okostelefon kamerájával már mindent lefényképezhetünk, és meg is tesszük azt, sokak számára távoli világnak tűnhet az az időszak, amelyet Keleti Éva Kossuth- és Balázs Béla díjas fotóművész Amit még nem láttatok című kiállítása idéz meg. Mégis, a nyár egyik kihagyhatatlan tárlata, amelyet nem csak azoknak kell látniuk, akik a nagy hőségben a fővárosban töltik napjaikat, de azoknak is, akik csupán átutazóban járnak itt. A kiállítás szervezői azokból az 1976 után készített felvételek negatívjaiból, diáiból válogattak, amelyeket az MTVA 2021-ben vásárolt meg a művésztől, és nagy részük eddig még nem került közszemlére.
Rengeteg érzelmet mozgat meg Keleti Éva fotókiállítása. A látogatót megszállja a nosztalgia, a rácsodálkozás, elöntik az emlékek is, és van valami fájdalmasan gyönyörű a színház- és balett világának már csak múlt időben értelmezhető pillanatainak újraélésében.
A nagy méretű, fekete-fehér fotókon elkapott pillanatok mindegyike őszinte és nagyon emberi. Ahogyan Keleti Éva el is mondja abban a végtelenített filmrészletben, amely folyamatosan látható és hallható a kiállítótérben, ő a lélek fátylainak félrelibbentésével igyekezett közel férkőzni fotóalanyaihoz, és megmutatni valamit abból a magból, amit legbelül őriztek magukban. És bár művészetükön keresztül időnként nagyon is közel engedték magukhoz a közönségüket, azért mindenkinél volt egy-egy olyan fátyol, az a bizonyos bibliai hetedik, ami mögé Keleti Éva szerint már senki nem enged szívesen bepillantást. A tárlatot végigjárva azonban úgy tűnik, neki mégis sikerült.
Ahogyan a kiállítás ismertetőjében olvashatjuk is:
„A képeket összefűzi az erős érzelem, azok a katartikus pillanatok, amelyeket az alkotó pontosan rögzít kamerájával a különböző karakterek arckifejezésein, tekintetein keresztül. A fotók egyszerre önálló művészeti tárgyak és művészi igénnyel készült kordokumentumok.”
A kiállítás során elmerülhetünk Keleti Éva kettős világában: láthatjuk a fotóin keresztül mindazt, amivé ő vált, kísérhetjük alkotói útján és mindvégig ott van egy másik világ is, a baletté, amelyre mindig vágyakozott, amelynek tagjává szeretett volna válni. Saját bevallása szerint nem volt tehetséges balettnövendék, ám lencséje fókuszában mindvégig ott maradt ez a kemény, ugyanakkor sok szépséget és törékenységet is hordozó világ. Vágyódásának szép mementójaként áll egy képzeletbeli balett táncosnő fésülködőszekrénye, a színpadra lépés előtti készülődés minden kellékével, a tükrön Keleti Éva aláírásával.
A balett műfajának jelenlétét tovább erősítik a lámpára fellógatott spicc cipők sokasága és egy fekete balett öltözéket viselő figura is. Itt tehát mi is a fotóművész személyes terében járunk, egy vitrinben megtekinthetjük azokat a fényképezőgépeket is, amelyekkel dolgozott, és ettől az egész kiállítás hangulata rendkívül intimmé válik. Egy hosszú pályát maga mögött tudó, többszörös díjnyertes alkotóval kapcsolatban joggal merülhet fel a látogatóban a kérdés: mi lehet tehát az, amit még nem láttunk?
Olyan kiváló felvételek, amelyek között színészportrék, balettelőadások felemelő pillanatai vagy éppen a színházi élet hétköznapjai láthatóak. Szívesen visszamennék az időben, és leülnék Darvas Ivánnal szemben a Normafán 1957-ben, abban a pillanatban, amikor a fotón cinkos mosollyal emeli poharát koccintásra. Szemében sok minden bujkál, arckifejezése is többrétű, vidám is, cinkos is, de némi tartózkodás, komolyság is van benne.
Vagy örömmel állnék ki arra a galyatetői erkélyre ’58-ban, ahol Kodály Zoltán és Michael Oliver angol zenekritikus állnak egymással szemben, az angol ítész intenzíven nézi Kodályt, aki egy furcsa, csíkos pizsamára hasonlító felsőben mintha zavarában nézne félre, nem viszonozva a pillantást. Az erkély többször is visszatérő motívum a képeken, a Törőcsik-Bodrogi házaspárt is láthatjuk egy bensőséges pillanatban egy franciaerkélyen.
Mire gondolhat az az operaénekes, aki Keleti Éva fotóján talán egy előadás vagy próba szünetében egyiptomi jelmezében nápolyit nassolva gondterhelten ül a büfében és láthatóan mélyen elmerül benső világában? Lehet, hogy pár perccel előbb a színpadon még magabiztosnak és határozottnak tűnt? Mit mondhat Fábri Zoltán Törőcsik Marinak azon a fotón, melyen forgatás közben a fűben fekve instruálja őt?
A fotók elgondolkodtatnak, erősen bevonják a nézőt, az ilyesfajta képekhez képest szokatlanul intenzíven is hatnak érzelmeinkre. De ez kifejezetten jólesik, úgy érezhetjük, hogy a képek által közel kerülhetünk ezekhez a ma már ikonikusnak számító pillanatokhoz.
Nosztalgikusan elevenednek meg bennem kamaszkorom időszakának legendás színházi előadásainak pillanatfelvételei: Darvas Iván A nagybőgősben, a Kőmíves Kelemen Hegedűs D. Gézával, Pap Vera és Kaszás Attila A kétfejű fenevadban. Megrendítő megfigyelni Ruttkai Éva színeváltozásait a felvételeken: egy boldog, összebújós pillanat Latinovits Zoltánnal, majd később, a halála után sok felvétel a Találkozás című, Nádas Péter darabból, amelynek minden pixeléből süt a fájdalom.
Visszamehetünk a rádió fénykorába is, mai szemmel már furcsának hat, ahogyan az V. Henrik rádiójáték hangfelvételén egy szál mikrofon körül várakoznak sorukra az ikonikus színészek, Kállai Ferenc, Ruttkai Éva, Balázs Samu és Majláth Mária. Egy nagy méretű, csodás felvételen Béres Ilona profilja, mintha ez őserdőben készült volna róla ez a felvétel. Szépsége visszaidézi jelentős alakításait filmen és színpadon egyaránt. Azt, hogy a tánchoz különös érzéke van a fotóművésznek, a balett előadásokat visszaidéző felvételei jól mutatják. Többek között Markó Iván eksztatikus pillanatai a legendás Tűzmadárból bevonzzák a szemlélőt.
Keleti Éva azonban nem csupán a színpad és az előadóművészek világát fotózta. Készített például olyan divatfotót, melynek hátterében a még lebombázott Erzsébet hidat láthatjuk. Ez a furcsa kettősség tovább színezi azt a változatos időutazást, melyet a tárlat segítségével tehetünk.
„Képei történeti-történelmi lenyomatok, amely már csak az idősebb generáció emlékeiben él és közvetíti azt a fiatalok számára.”
– írja a kiállítás bevezető ismertetője.
Ha a képeket nézve az járna a fejünkben, hogy mitől is olyan különlegesek ezek a képek, mennyire múlt az adott pillanaton, a két művészen, a modellen és a készítőn, a fényeken, a körülményeken a siker, a válasz Keleti Évától érkezik. Ő azt mondja ugyanis a már említett kisfilmben, hogy ezekkel a pillanatokkal kapcsolatosan „Örök kérdés marad bennem, hogy hol vagyok én, és mennyi vagyok én?” Ne felejtsük el, a kamera mögött mindig ott áll a fotóművész, aki kiválasztja az exponálásra legalkalmasabb pillanatot. Keleti Éva olyan különleges szemüvegen át szemléli a világot, amellyel számunkra is segít újra átélni vagy megismerni azt.
