Giacomo Casanova: Korai és kései szerelmek. Válogatta és fordította Kovács Ilona. Budapest, 2013, Qadmon Kiadó, 2 780 Ft
A Qadmon Kiadó azon ritka könyvműhelyek közé tartozik, melyek a mennyiség, vagyis az üzleti bevétel helyett csakis a minőséggel törődnek. Leszögezhető tehát, hogy munkatársai soha nem fognak meggazdagodni, mi olvasók azonban bőséggel profitálunk, hisz az általuk megjelentetett szövegek mind rendkívül igényesek, valódi értéket közvetítők, s maguk a könyvek is rendkívül szépek, kandalló melletti, meghitt olvasásra csábítók.
Erről tanúskodik a XVIII. század hírhedt „kanegere”, avagy romantikus kalandora (ki hogyan tekint rá), Giacomo Casanova emlékiratainak tavaly kiadott válogatáskötete, melyben magyarul eddig még meg nem jelent szerelmi kalandokat találhatunk. A Kovács Ilona által remekül fordított és válogatott, valamint a kötet végén elemzett Casanova-történetek érdekes időbeli ívet írnak le, hiszen a női bájak megszállottja az első, Donna Lucrezia és húga elcsábításáról szóló meséjében még csak 19 esztendős (és már szifiliszes!), míg a további emlékezések a középkorú, majd az idős Casanova gondolatait tárják elénk.
Érdekes volna asszociációs körkérdést intézni az olvasókhoz,
akár volt már szerencséjük Casanova emlékirataihoz, akár potenciális majdani befogadók, vagy tán azok sem, mivel e csélcsap férfiúról csupán filmek vagy szóbeszéd útján nyertek valamicske ismeretet, hogy megtudjuk, vajon miféle kép él az emberek fejében e kalandorról. Romantikus nőimádó? Erotomán őrült? Megrögzött hazudozó? Pszichopata? Csaló? A XVIII. század férfibőrbe bújt Emmanuelle-je? Vérfertőző elmebeteg, vagy tán az egyetlen olyan férfi, aki anélkül is képes volt megérteni a nőket, hogy átigazolt volna a csapatukba?
A korai és kései emlékiratokat olvasva én leginkább a hírneves pszichoanalitikussal, Francois Ronstanggal értek egyet, aki – miután alapos vizsgálat alá vette az emlékiratok teljességét – úgy véli, hogy Casanova súlyosan terhelt férfi volt, aki ma jó esetben gyógykezelés alatt állna, bár az is könnyen lehet, hogy börtönbe, esetleg zárt elmeosztályra kerülne. E szerencsétlen figura, aki mára a romantikus hódító szinonimájává vált, s akiről manapság oly sok nagyvárosi juppi veszi a mintát (a legyet is röptében, ha tanga van rajta), 1725-ben született Velence városában. Anyja Giovanna Maria Farussi színésznő (művésznevén „Zanetta” vagy „La Burinella”), apja Gaetano Casanova, spanyol gyökerekkel rendelkező színész és táncos volt. A házaspár öt gyermeket hozott a világra (a kor pletykái szerint Gaetano nem mindegyiknél volt jogosult a nemző apa szerepére), ám a nevelésüket inkább a nagymamára, Marzia Farussira bízták, miközben ők Európa színpadait és ágyait járták. A kis Casanova rajongásig szerette az ő sokszor távol lévő, gyönyörű mamáját és a gondoskodó nagymamát is, ám gyermekkorát befelhőzték gyakori, rendkívül ijesztő és akkoriban könnyen halálossá váló orrvérzései. Francois Ronstan pszichoanalitikus úgy véli, Casanova későbbi jellemét az anyjához, illetve nagyanyjához fűződő rendkívül erős és tényleges tartalmában meglehetősen gyanús viszony alakította, torzította. Hogy pontosan mire gondolunk? Igen, arra! A vérfertőzés lehetőségére, melyről az idős Casanova az emlékirataiban ugyan sosem vallott, ám azt sokszor és nagy hévvel fejtegette, hogy úgy véli: a szülő, nagyszülő és gyermek/unoka közti szexuális kapcsolat teljesen helyénvaló, feltéve, ha nem kényszer hatása alatt történik. Idősebb korában erre maga is erős vágyat érzett, és emlékirataiban részletesen beszámol róla, miként igyekezett elcsábítani olyan lányokat, akikről sejtette, vagy épp egyértelműen tudta, hogy korábbi kalandjainak gyümölcsei, azaz a saját lányai, unokái.
Casanova másik „gyengéje”
(bár az incenzust inkább betegségnek mondanám) a magánál magasabb rangú hölgyek iránti rajongás. Casanovát egész életében gyötörte, hogy ő maga hivatalosan plebejus származású, ezért többször is megpróbált nemesi ősöket kreálni magának, hamis papírokkal igazolva, hogy ő valójában Seingolt lovag, vagy épp Michele Grimani velencei patrícius törvénytelen gyermeke. A rang iránti megszállott rajongása odáig vitte, hogy írásaiban keményen ostorozta és megvetette a királya ellen lázadó francia népet, amiért az nem tiszteli (sőt. lefejezi!) Isten által felkent uralkodóját, valamint az egyházat és a nemességet.
A Casanova életét kutató tudósok
rég vallják, hogy az emlékiratok legfőbb értéke a kor szokásainak, miliőjének pontos leírása – bár azok irodalmi értéke megkérdőjelezhető –, maga a csábítások valóságtartalma azonban erősen kétséges. A mély depresszióba esett kalandor idős korára Dux-ban (ma Duchcow, Csehország) telepedett le, ahol Waldstein gróf könyvtárának gondozását vállalta, s közben megírta emlékiratait, melyek azonban csak 1798-ban bekövetkezett halála után jelentek meg. A velencei kalandor Életem története című művének jelenlegi legteljesebb kiadása mintegy 4000 oldalas iromány, melyből most néhány rendkívül izgalmas, forrón erotikus, avagy elgondolkodtatón beteges (ízlés és nézőpont kérdése) történetet vehet kézbe az olvasó.
Post scriptum: Casanova olykor kerítőként is működött. 1751-ben például Párizsban XV. Lajosnak tett „nagy szolgálatot”, mikor is aktfestményt készíttetett egy ír színésznő 13 éves (!) húgáról, Marie-Louise O’Murphyről, amit aztán nyomban el is küldött a királynak. A francia felség nyomban megkívánta, és párizsi udvarába hozatta a kép modelljét – hogy a gyereklány sorsa mi lett, az sejthető. François Boucher festményét, mely ma a Wallraf-Richartz Múzeumban látható, mi is szemérmetlenül bemutatjuk.
