„Szavakkal festményeket értelmezni kudar.” Cakó Ferenc kiállítását Nógrádi Gábor nyitotta meg a Duna Palotában, ahol október 2-éig láthatók a képek. Itt a kiállítás megnyitó szövegét olvashatjátok.
Mindenki, aki volt olyan kedves, és eljött Cakó Ferenc kiállítására, szerintem pontosan tudja, hogy egy képzőművészeti tárlatot, pláne ilyen szenvedéllyel, féktelen képzelettel és szakmai-technikai tökéllyel alkotott képeket, szavakkal megnyitni kínos erőfeszítés. Legfeljebb egy hozzá illő művészeti alkotás – vers, zene vagy tánc – illene bevezető aktusnak. Esetleg nekem is homokoznom kellene valamit bevezetésül…
Egyszóval szavakkal festményeket értelmezni kudarc. Mert ugyan mit segíthet a magyarázó, értelmező szó annak, akinek a látvány nem mond el sokkal többet? És mit segíthet annak, akit a látvány nem is szólít meg, mert Cakó Ferenc festményeire világtalan – a lelke. Az efféle bevezető olyan számukra, mintha ebéd idején a háziasszony a receptet tenné le a tányérra az étel helyett, és azt mondaná: Jó étvágyat!
De ez a hagyomány. Az ünnepi alkalmakat talán már sok ezer éve is szónoklattal nyitották meg.
Mindenesetre ne várjanak tőlem valamiféle műelemzést, vagy szakmai ajánlást a képekről. Nem azért nem mondok effélét, mert nem értek a képzőművészet szakmai részéhez.
Persze nem értek, de ez nem tartana vissza. Hazámban senkit sem tart vissza a hozzá nem értés, hogy határozott és megfellebbezhetetlennek gondolt véleményt mondjon akármiről: fociról, politikáról, művészetről, tudományról, nevelésről – oktatásról…
Miután a lelkekben még nincs demokrácia, azaz a másik ember, a másik nézőpontjának a megismerése, esetleg megértése, de mindenképpen a tisztelete, majdnem mindenki kinyilatkoztat, és nem úgy kezdi a beszédét, ha már hallgatni nem tud, hogy: „én nem értek hozzá, de szerintem…”
Így hát, miután „én nem értek hozzá, de szerintem abszolút nem értek”, mindenkinek a saját vevőkészülékére kell bíznom a képek értelmezését: Cakó Ferenc alkotásainak elfogadását és befogadását.
És hogy egy kicsit olyan vizekre evezzem csónakomat, amelyekhez konyítok valamit, (és ez az úgynevezett népművelés vagy egyszerűbben tanítói attitűd), meg kell kérnem Önöket egy nagyon nehéz apróságra: Ha végigsétálnak majd a képek előtt, engedjék el magukat. Bízzák magukat a szemükre, és a belül megszólaló érzéseikre. Ha egy kép előtt valami megmozdul belül, és az nem a déli csülkös bableves emléke, akkor az az alkotás az Önöké. Azt éppen Önöknek festette Cakó Ferenc. Ha pedig nem szólal meg belül semmi, akkor az nem az Önök képe, hanem ‒ talán valaki másé.
De nincs ezzel semmi baj. A művészetben demokrácia van, még ha ezt ízlés- és valódi diktátorok tagadták és tagadják ma is. Mindenkinek joga van eldönteni, hogy mi tetszik, és mi nem tetszik. Mi szól hozzá, és mi nem szól hozzá. Mire van éppen szüksége a lelki egészségének, és mire nincs szüksége. Ezzel persze egy kissé eltávolodtam az alkotástól, a művésztől, – és a befogadót: a nézőt, az olvasót, a hallgatót emeltem a fő helyre.
Merthogy szerintem övé a fő hely.
A művészet, minden ellenkező híresztelés dacára, nem a művészekért és a csekély számú hivatásos műértőért született, hanem a művészet nélkül nem létező emberi közönségért.
Cakó Ferenc nem tesz mást, mint amit az első varázsló tett ötvenezer évvel ezelőtt, aki katartikus táncával a tűz körül a törzs tagjaiba erőt és önbizalmat öntött vadászat előtt, hogy legyőzhessék a kardfogú tigrist. Ma a törzs mi vagyunk, a vadászat meg az életünk.
Erőre, önbizalomra, öntudatra – ergo: katarzisra van szükségünk, hogy félelmekkel, szorongásokkal teli lelkünk meggyógyuljon, személyiségünk megtisztuljon, erőnk kiteljesedjen. És legyőzzük a kardfogú tigrist.
(Az említett vadállat mai alakjait most nem részletezném, de a legtöbb ember egész kis kardfogú szaporulatot őrizget a pincéjében, mint traumát, úgyhogy Cakó Ferenc-varázsló úr és társai táncára a tűz körül nagy szükség van.)
Az is régi dal, hogy a művészeti alkotás elsősorban az alkotóra hasonlít, az alkotó pincéjéből hozza fel a rémeket, AKÁR AKARJA A MŰVÉSZ, AKÁR NEM. Úgyhogy, ha igazán meg akarják ismerni Cakó Ferencet, ne őt nézzék, hanem a képeit.
Zárójelben: szerintem a művészeknek már nem is kellene pszichiáterhez menniük, ha éppen szükségét érzik. Csak elküldik verseiket, képeiket, zenéjüket, a doki elolvassa, megnézni, meghallgatja, és küldheti a mentőt.
Most pedig a könnyed játékos gondolatfutamok után, amiért bocsánatot kérek, akitől kell, álljon itt valami személyes.
Elfogult vagyok Cakó Ferenccel kapcsolatban. Ő az egyetlen – a testvéreimen kívül -, akinek el merném mondani, mi történt ma éjszaka…
A legjobb barátom. Majdnem huszonöt éve ismerjük egymást. Majdnem 25 éve ismerem a munkáit. Tizenöt könyvemet illusztrálta, mintegy 250 rajzzal. A könyveink közül néhány könyv elérte a 100 ezres példányszámot, bekerültek a tankönyvekbe, és utálja a szakma. Úgyhogy sikerünk magyar és tökéletes.
Sokat tanultam tőle. Nem a képzőművészetről, mert nem erre tanított.
Önmagamra tanított, mint minden jó művész. És minden jó barát.
Láttam és látom a képeit, és ha valamelyik valamit megérint bennem, az nem ő, hanem én vagyok. Ha a képei láttán valami újat, valami addig ismeretlen furcsa érzést, gondolatot fedezek fel magamban, akkor az nem ő, hanem én vagyok. Ha a képei elmélyítik meglévő depressziómat, és így még nyomasztóbb verseket írok, az nem ő, hanem én vagyok. Ő csak segített, hogy jobban megértsem, megismerjem, és esetleg megszenvedjem magamat.
Ezt köszönöm neki.
Ahogy ő is megköszönheti nekem, nekünk, hogy életre keltem, életre keltjük az alkotásait. Mert mint – többek között – Kosztolányi írja : „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az az olvasó, aki olvassa.”
Ugyanez vonatkozik minden művészeti alkotásra.
Úgyhogy kérem, nézzék meg ezeket a „félkész” képeket, és ha tudják, fejezzék be!
{jcomments on}
