A lényeg, a fő kérdés számomra mégis az, hogy mit keres itt a fehér selyemsál, s miért nem érinti meg a Nő a kezével azt, amit fog? (Röhrig Eszter párizsi riportsorozata)
L. Cigale-nak
Az utolsó előtti nap Párizsban. Az Opera Garnier mögötti utcából jövök, tájékozódtam a repülőtéri ingajárat menetrendjéről. Felszállok a 21-es buszra, hozzáérintem a táskámat, benne a bérletemet a bérletleolvasó készülékhez, és már látom, éppen velem szemben kínálkozik egy szabad hely. Leülök, mellettem egy elmélyülten olvasó embert látok. Csak a címet és a kiadót nézem, s már tudom, hogy komoly az érdeklődés az ókori Róma iránt. A szép ember elmerül, ügyet sem vet csomagjára: a kis bőröndre és a hátizsákra. Az Operát megelőző buszmegálló a Gare Saint Lazare, a Szent Lázár pályaudvar, nem nehéz kitalálni, hogy ő az Érkező, én a Távozó vagyok. Addig-addig kanyargott a busz és hanyatlott-dőlt felém a pici koffer, míg szóba elegyedtünk. Mindketten a Gay-Lussacnál szálltunk le, de addigra már megtörtént a varázslat: egymás szavába vágva beszélgettünk, mint régi ismerősök. Ő a Lycée Henri IV-ba, én a Sainte-Geneviève könyvtárba, vagyis mindketten a Panthéon felé tartottunk. Arthur történészhallgató, leendő ókorkutató és felügyelőtanár a gimnáziumban. A legtermészetesebb módon invitál, jöjjek, megmutatja iskoláját, az ország egyik legnevesebb tanintézményét. Elfogadom a meghívást, különösen, amikor látom, hogy a bejárati kapu fölötti latin felirat szerint „Ez a ház mindenkié”, és elábrándozom azon, hogy Henri Bergson tanított itt és Georges Pompidou, érzem, igen, érzem a pillanatot, a kitüntetőt. A líceum mai nevét arról a IV. Henrikről kapta, aki vesztére a Les Halles piac közelében, hivatalos ügyben hintókázott, s mikor feltartóztatta a ki-be rakodók málhás kocsija, az alkalmas pillanatot kihasználva Ravaillac megrántotta a hintó alvázszíját, felugrott a kocsiszekrényhez és halálra szúrta az uralkodót. A vallási toleranciát hivatalossá tévő királyt a hajdan még Sainte – Geneviève-nek nevezett apátságban ravatalozták fel, s helyezték örök nyugalomra, Ravaillacot pedig a Szajna túlpartján, a Városháza előtti téren nyúzták meg elevenen, de előbb minden testrészét kitépkedték, és ami maradt, megpörkölték.
Az épületet a XVIII. századig formálták, díszítgették. Arthur a tölcsérszerűen szétnyíló díszlépcsőn vezetett fel a könyvtárba. Szavak nélkül, de igen értékeltem, hogy ezt tartotta a legfontosabb látnivalónak. És valóban, itt, itt kapcsolódott össze a négy szárny, itt láttam a rózsaindás, bimbós lombkoszorúból kinézegető, angyalfejes oszlopfőket és, és hát a mennyezeten – mutatja Arthur –, ott van Szent Ágoston. Lebegő kék ruhában, repedező vakolaton, fakó színben, de látom, látom a megdicsőülését. Vagy kétszáz éve az Ágoston-rendiek hajlékául is szolgált e hely. Még Szent Ágostonon tűnődöm, pontosabban, egy régről bennem megragadt mondatán: „Ha valamit akartam, vagy nem akartam, kétségtelenül bizonyos voltam, hogy nem más valaki, hanem én akarom, vagy nem akarom ezt a dolgot” – amikor Arthur hív, megmutatja a szobáját. Az egykori szerzetesi cellát jókora vaskulcs nyitja. Megnyikordul a zár és belépek: az ágy vetetlen, ráncos a lepedő, s a takaró őrzi még a test hajlatait. A szobába ömlik a napfény, kívül, éppen az ablakkal szemben a legrégibb rész, a harangtorony, lent a hajdani klastromkert oszlopokkal övezett zöld belső kertje. Körbenézek ebben az otthonosságban, a sok könyv között lenni jó… Közben hallom, Arthur telefonál, később megy, később ér oda a Picard-ba, mert úgy látszik, ő is érzi, van még beszélgetnivaló. Barátnő? Barátok? Nem kérdezem. Valakire gondolok, valakire, aki ezt írta nekem: „…magam mégis lennék oly szabad, hogy mégiscsak legyen az a bizonyos szabadság”. Elmenőben Arthur Rimbaud mondata jut az eszembe, ami majdnem olyan jó, mint a fenti sorok: „Test-lelkem fogja e varázs, széthullott minden akarás” (Kardos László fordítása).
A Musée Cluny, a középkor múzeuma felé veszem az irányt. Párizsba érkezéskor és távozáskor mindig megnézem a faliszőnyegeket, a Hölgyet az egyszarvúval. Ismerem a járást, mégis gyakran eltévedek. Ez az egyetlen palota maradt meg a középkori Párizsból. A XV. századból való, akárcsak a faliszőnyegek. Cluny Múzeumnak hívják, mert a legtovább a clunyi apátságból Párizsba látogató egyházatyák birtoka és szálláshelye volt, s csak százötven éve lett múzeum. Védett műemlék, a belső szerkezethez nem nyúlhatnak, talán ezért ez az áttekinthetetlen kuszaság, pedig kiismertem már a gyűjteményt, és nehéz elfogadnom, hogy a gótika hazájában íly kevés az e korból való közkincs, legalábbis a fővárosban. A híres-neves faliszőnyeg 1883-ban került ide Boussacból, s feddték is jócskán a helybéliek a városháza elöljáróit, miért engedték elmenni e kincset. Hát… vigyázhattak volna rá jobban is ama kétszáz év alatt, míg a birtokukban volt – gondolom magamban. A Franciaország közepén lévő Boussacban alighanem semmi érdekesség nincs, a sziklaoromra épített középkori kastélyon kívül. Valami rejtélyes oknál fogva George Sand szeretett itt időzni. Egy alkalommal a készülő, Jeanne című, e helyszínen játszódó regénye miatt alaposabban körülnézett, és ekkor, 1840-ben fedezte fel a falikárpitokat. Lenyűgözve nézte, és „titokzatos”, „rejtélyes” jelzőkkel illette az alkotást a Jeanne-ban, de máshol, levelezésében is többször említette ezt a csodaságot. Nyomban értesítette (közeli) barátját, Prosper Mérimée-t, aki ekkoriban országos műemlékvédelmi felügyelő volt, így módjában állt azonnal intézkedni. A helyszíni szemlén Merimée kiderítette, hogy nem hat, hanem nyolc szőnyeg volt eredetileg, és sajnálkozott is eleget azon, hogy két darab mostoha sorsra jutott. Egyikből széttiport szőnyeg, a másikból hintóbélés lett. Senki nem tudja, mit ábrázoltak, nyomtalanul eltűntek a régmúlt mindennapjaiban.
Sand a Jeanne-ban részletes leírást ad Boussacról és környékéről, s varázslatosnak, a gall múlt hív megőrzőjének érzi és láttatja e világot. Sejtelme sem lehetett arról, hogy nyelvhasználata s a regényben egy rövidke leíró rész egészen fogva tartja majd egy későkori olvasóját. Az ottani egyszerű emberek mindennapi beszédében burjánzó szóalakzatoktól eláll a lélegzet… Buta, mint egy hattyú… mondja egy paraszt… s nem is akarom megérteni, mit jelenthet e hasonlat, mert így tetszik… A boussaci agyagláp leírásához többször visszatértem, mert ezt a képet magammal szerettem volna vinni innen, örökre. Itt hévforrások buzognak mélyen a talaj alatt, amely agyagos, annyira, hogy eltömi, lefojtja a kitörésüket, de azok szétterülve, apró réseken, repedéseken át mégis utat találnak a felszín felé. A láp láthatatlan, mert sűrű szittyó borítja, így a vigyázatlan erre járót lágyan, gyöngéden ejti fogságába: előbb a lábát, majd szép lassan az egész testét magába szívja, végül megfojtja. Érdekes, hogy a sandi elbeszélő nem kommentálja e részt, talán maga Sand sem fogta fel, micsoda erős szöveget írt… Az Előszóban Sand mentegetőzik – alaptalanul –, amiért nem megfelelő színvonalú a mű, pedig – mint mondja – sokat tanulmányozta a helyszínt, az ottaniak életét, szokásait, de hát feuilletont kértek tőle, s egy bizonyos olvasói igényt kénytelen figyelembe venni…
Míg az alig-alig megvilágított, csorba lépcsőkön emelkedem és ereszkedem a Hölgy felé, érlelődik bennem az elhatározás, hogy most az egyszer mindent felidézek, s elgondolok, de főleg: kimondok róla, bármi áron is… éreztem, ma érkezett el az ideje… de nem idézem, nem, a bibliai apokrifot arról, hogy mindennek megvan a maga ideje, csak eszembe jut, az is… Igen, ki kell mondani, hiszen ki tudja, meddig is tart, mikor szakad e vékony szál… hát… valami mást mondogatok, a Prédikátorok könyvéből: „Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél, és megromolna az arany palaczkocska, és a veder eltörnék a forrásnál és beletörnék a kerék a kútba.” A helyszín nem éppen elmélkedésre való és nem is méltó e falikárpitok jelentőségéhez. Az utóbbi években hozták létre a koromsötét salle ronde-ot, a kerek termet, és a látogató, mint egy esztrádra, úgy lép ide fel. Hol van a Lycée Henri IV fényözönben fürdő dómja és kupolaboltozatán lepleiben lebegő Szent Ágoston… Szokni kell a fényhiányt, csak a kárpitok vannak megvilágítva, de úgy, hogy a garance-ból, a vörös festőgyökérből kivont, a szőnyegek mindegyikén ma is elevenen égő háttérszín a legjobban érvényesüljön. A szereplők és a szerkezet mindenütt közel azonos. A főalak egy pazar öltözetű hölgy (pontosabban, hat különböző hölgyet látunk), egyik oldalán címerzászlót tartó oroszlán, a másikon unikornis környezi. Valamit valamivel csinál, de mindig mozdulatlanul, s ebben udvarhölgye segíti. A szőnyegek különböző méretűek, mivel a megrendelő házában a falak nem voltak egyformák. A kezdetektől fogva nyugtalanít, értetlenséggel tölt el, hogy miért különítették el a többitől a hatodik kárpitot. Amaz ötöt félkörívbe rendezték, s száz év óta úgy tudni, hogy az öt érzékszervet jelképezik (1. drazséstál: ízlelés, 2. kéziorgona: hallás, 3. tükör: látás, 4. virágkoszorú: szaglás, 5. unikornis szarva: tapintás). A középkorban az érzékelés nem volt megszámolva, nem korlátozódott az öt érzékszervre, tudtam meg egy Jean-Patrice Boudet nevű középkorkutató tanulmányából – úgyhogy ez a nagy elrendezés igencsak csalóka és becsapós.
Igaza volt Rilkének, aki szimultán, egyetlen egészként érzékelte, és nem tépődött benne hat különböző darabra szét a látvány. A Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben ne keressük a szőnyegek leírását, sokkal inkább ihletett víziót olvashatunk benne. Miután ily szépen megidéztem őt a kellő helyen és alkalomból, a továbbiakban semmi keresnivalója nincs itt, de Rilkének soha nem tudok ellenállni, ideengedem egy (meg még egy) látszólag jelentéktelen mondatát, előbb azt, ahol figyelme érzékenyen tapad éppen arra a (szaglást jelképező) faliszőnyegre, amelyiken az ifjú hölgy virágkoszorút fon – és Rilke kissé fájlalja, hogy miért a szegfű, miért nem a rózsa itt a virág… („Hiába, most az egyszer nem rózsa kell, hanem szegfű” – írja. Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései.(Európa Könyvkiadó, Bp, 1990,Ford.Görgey Gábor, 98. o.). Rilke rózsák iránti elfogultsága csak azért fájdalmas, mert tudható, hogy egy idő után sok betegség kínozta, ám végül vérmérgezésben halt meg, méghozzá olyanban, amelyet egy rózsatövis okozott, és… és… a sírkövén is maga alkotta rózsa-vers áll, amelyet most idehozok, igen, mert ez az egy verse, az összegzés nem sikerült olyan jól: „Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség / Annyi temérdek pilla alatt / Senkisem alszik” (Nemes Nagy Ágnes fordítása).
Tetszik, de nagyon, hogy a szaglás érzékszervet itt nem a tagolatlanul keserű illatú rózsa, hanem a szegfűből font virágkorona jeleníti meg. Akkoriban a szegfűvel érzékeltették a brutális illatözönt. A mai ember számára a lehető legközönségesebb (nemritkán festett szirmú), éppen csak hogy nem gaznak számító virágnak hajdan számtalan fajtáját termesztették… és, ahogy mondják, illata erősebb és bódítóbb volt a többiekénél… Az jut eszembe, hogy mindennél nehezebb emlékezni… az illatokra… Tűnődöm, s a szerelem illatát idézem fel magamban, mert ez az, ami mégis mindig a legelevenebb, zsigeri hiányt okozza, s közben arra gondolok, hogy a középkorban gyakori illat-allegória ábrázolásokon nem volt szabad szagolni a virágot, sőt, tisztes távolban illett tartani az orcától. Azt látom egyszer csak, hogy a terem szemlélődőknek fenntartott ülőkéi sosem foglaltak, nem tudni, miért, senki nem marad sokáig, sem kellő ideig, valami kiűzi innen a látogatót… De nem engem…
Értem-érzem, hogy egyszerre három történet kerekedik most, de jobb lesz sorrendet tartani.
1. Tagadhatatlan, hogy elsőként a színpompás ruhák, ékszerek, a felékesített test vonzzák a tekintetet. Megsokszorozódnak a virágok: a háttéren, a nyakékek formájában, a tafotaselyem szoknyák mintázatán. Végül pedig: nem mondom ki, csak gondolom, hogy a népköltészetben a nő is virág, virágszál… Közelebbről is megnézem, s látom, nem is egy ruhát, hanem kettőt viselnek a nádszálvékony hölgyek. Olvastam, hogy akkoriban ez volt a szépségideál, sőt, fémszálbetétes fűzővel még inkább elvékonyították a felsőtestet. Máshol meg azt a megjegyzést találtam, hogy könnyű volt akkor vékonynak lenni, mert még nem terjedt el a cukorfogyasztás, és csak száz év múltán gömbölyödtek ki erőteljesen a női formák… Ezek a szőnyegek egyidősek Botticelli Vénuszával és Tavaszával… Ott ruhátlan a szépség, itt merev derekú, melltelen a felsőtest. Ekkoriban fedezték fel a fémtűt, előtte, a csonttűvel nem lehetett aprólékosan semmit megvarrni. Az új találmány segítségével szabadon szárnyalhatott a képzelet, testhez simuló ruhákat lehetett vele készíteni. Tájékozódván a korabeli divatról, megtudom, hogy ekkoriban, a XV. század vége táján deréktól lefelé szétnyílt a szoknya, és a hasíték alól egy másik tűnt elő, az alsószoknya, ami mindig díszesebb és drágább anyagból készült, mint a ruha. Ruhaujjat is kettőt viseltek, a felső felkarközépig vagy könyékig ért, és lágy selyem vagy más puha anyag bújt elő alóla. Csupa szabadság a részletekben… Yannick Haenel A mon seul désir (Egyetlen vágyamnak) című könyvében (Argol, Párizs, 2005) egyenesen csábítónak véli a nőalakokat, s a szemérmes vágy erotikus kisugárzásáról szól, hosszadalmasan.
A titok, a falikárpitok titka természetesen engem is izgat, már hosszú évek óta, s remélem, megszületik itt a válaszom is. Egyelőre a ruhákba rejtett női testen álmélkodom, s Denis de Rougemont jut eszembe, mintha ő írta volna, hogy a Nyugat szerelmi történetei azért tragikusak, mert a keresztény etika derékig engedte terjedni az erószt, máshol meg azt fejtegeti (s ez jobban tetszik), az akkori ember szerette inkább elképzelni, megálmodni, mint megtenni azt… Értem én, mit mond, és hogy miért, miért teszi Trisztán maga és Izolda közé kardját, mikor az erdei lombsátor alatt éji nyoszolyájukra hanyatlanak: „Trisztán melléje feküdt, s kivont kardját testük közé helyhezé.” (Joseph Bédier: Trisztán és Izolda. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. Ford. Pap Gábor, 109. o.) Amit itt most látok, mintha Rougemont-t cáfolná. Mind a hat képen a ruhákon más-máshová tett hasítékokkal, szétnyíló szoknyaszárnyakkal a figyelem lefelé, a test legbecsesebb részére irányul, sőt, a hatodikon, éppen ott… az altájékon ráncolódik-öblösödik legjobban a felső szoknya. Tracy Chevalier a nőírókra szégyent hozó, hanyagul összetákolt, cselekménybonyolításában az óvodás korosztályhoz szóló regényében, A hölgy és az egyszarvúban (Geopen, 2004) kimerítően ír a kárpitszövés rejtelmeiről, sőt a technikai részletekbe is beleavat: megtudhatjuk, hogy az arcot és a kezet a legnehezebb szőni. Úgy látom, hogy mind a hat arc kifejezéstelen, vagy inkább valami lefojtott melankólia ül a lesütött szemen, a tekinteten. Ezzel szemben a kéz finom és aprólékosan kidolgozott – ha valóban van beszédes erotika a szöveteken, akkor az a kézből sugárzik. Érthetetlen, hogy e testrészt miért formálhatták ily finommá, kecsessé, ha ugyanaz a technikai tudás kellett hozzá, mint az arc kialakításához… Az elmarasztaltam Tracy Chevalier azonban mégis fölvet egy érdekes kérdést: a kárpitok sorrendje változtatható, esetleg egyetlen történetté kerekíthető.
2. Az unkornis-történet. A már korábban idézett Yannick Haenel imponálóan fejtegeti, hogy a szőnyegek nem szólnak semmiről, nincs történet, csak a magány, és a vágy. Könyvének legszebb mondatát most is őrzöm: „La grande force du désir est pudique”. Lefordítására nem vállalkoznék, inkább körülírom, mire gondolhatott a szerző. Haenel értelmezése szerint a valódi vágy szemérmes, azaz nem kimutatott, befelé izzó, de a másik számára világosan érzékelhető. Haenel, aki újságíró és nem történész – sajnos fenntartások nélkül – kijelenti, hogy a désir, a vágy szó a középkorban amourt: szerelmet jelentett. Erre a fejtegetésre írásom harmadik részében még visszatérek. Ha azonban a Haenel szerint magányos hölgyet összekapcsolom az egyszarvúval, és Tracy Chevalier leírását követve összezavarom a ma látható sorrendiséget, logikusan kapcsolódó eseménysort, az unikornis elcsábításáról szóló történetet látok. Ez utóbbi, kecskeszerű lény ikonográfiájáról és számos jelentést magába sűrítő szimbolikájáról nem szívesen szólok e helyütt, csak annyit mondanék, hogy szarva távolról sem holmi fallikus jel, és akkoriban fel sem merült, hogy valóságos, avagy csodalény. A korban gyakori mérgezéses esetekben hívták segítségül, s aki megérintette a szarvát, meggyógyult. Az unikornis-történetet az antikvitás hagyományozta a középkorra, írja Jacques Le Goff Középkori hősök és csodák című művében (Európa Könyvkiadó, 2012, fordította Lőrinszky Ildikó), és Le Goff idézi is e forrást, a Physiologust („Természetbúvár”) – összefoglalva egyúttal az unikornis-történetet: „Az unikornis kis termetű és nagyon vad. Egy szarv van a fején. Semmilyen vadász nem tudja elfogni, legfeljebb csellel. Egy szűz a rejtekébe csalja. Amikor az állat meglátja a lányt, az ölébe ugrik. Ekkor fogságba kerül, és a királyi palotába viszik.” (156. o.)
Tracy Chevalier regényében az egyik szereplő egyszerű értelmezése szerint így szól az unikornis-történet (54. o.): a hölgy felveszi a nyakláncát (6. kárpit), hogy abban ékeskedve felkeltse az egyszarvú figyelmét, majd harmóniumon játszik (2. kárpit), madarat etet (1. kárpit), hogy tovább csigázza az érdeklődést, és lám, e képen a szegény pára egészen közel húzódik a hölgyhöz, a következőn szegfűkoszorút font, mint aki esküvőre készül (4. kárpit), s végül a meghódított egyszarvú a hölgy ölébe hajtja a fejét (3. kárpit), aztán „…a hölgy már végképp elbűvölte, s a szarvánál fogva tartja őt” (5. kárpit; Kiss Marianne fordítása).
Mindig kerek történetre és boldog végre vágyunk. A valóság (és az igazi művészet) ennél sokkal gazdagabb, árnyaltabb, szomorúbb és elviselhetetlenebb. Ideje átlépnem a harmadik történetbe, abba, amelyik a 6. kárpitról szól, arról, ahol valójában e műalkotás titka rejtezik.
3. Egyetlen vágyamnak. Még mielőtt bármit gondolnék, szólnék, írnék, a többi képtől eltérő elemre, a – nem kevesek által katonainak (amit kétségbe vonok) nevezett – sátorra siklik a tekintetem, és fegyelmezetlenül elkalandozom egy másik sátorhoz, s egy másik, egykorú képhez. Hieronymus Bosch kör formába foglalt Hét főbűne jelenik meg a szemem előtt, meg II. Fülöp hálószobája az Escorialban; remélem, a mennyezetre tetette, s ezt a képet nézegette álmatlan éjszakáin. A paráznaság-körcikkben ehhez a most előttem lévő sátorhoz igen hasonlatosat látni, s benne már egy pár egymással évődik, e sátor a szerelem sátra akkor… Valójában a kép előterében az egymástól még tisztes távolban ülő (esemény előtti) emberpárra, pontosabban a nőre emlékezem vissza, mert egy szegfűt tart a kezében… vagyis, hát az illattal kezdődik az elcsábulás…
Visszakanyarodom fő témámhoz, a hatodik kárpithoz. E tárgyról annyit írtak, hogy magam is csodálkozom, eddig miért nem vette észre senki, amit én látok rajta. Mindenekelőtt a kánonokat illendő számba venni. Az egyik fogas kérdés az, hogy mit is cselekszik ez az égő vörös ruhás, bonyolult mintázatú, lángoló virágokkal telehintett alsószoknyájú Hölgy? A másik kérdés az, hogy mit jelenthet a sátor ormán a felirat, és milyen kapcsolatban áll a látvánnyal, esetleg megmagyarázza-e a Nő rejtélyes cselekedetét. De mielőtt erre rátérnék, ismét felidézem a sátor-jelenlétet: mintha csak azért lenne itt, hogy két szárnya szétváljon, akár egy függöny, vagy feltáruljon általa valami titok… A nyílásnak éppen a közepén áll ez a titokzatosnak mondott Nő. Nemcsak a sátor van nyitva, hanem más is: egy ékszeres ládika, s végül a karmazsinvörös szoknya is kacérul fel van redőzve, akár egy operaházi függöny… Ez a sok nyitottság – úgy látszik – egyáltalán nem érdekli az elemzőket, a mozdulat rejtélye annál inkább.
Mit tesz e Hölgy szépen ívelt kezével, finom ujjaival? Sokan úgy vélik, ékszert helyez a ládikába, mások azt állítják, hogy éppen ellenkezőleg, kiveszi nyakékét az ékszerdobozból. Ez a bizonyos doboz pedig oly ormótlan, hogy inkább tűnik valami okleveleket, családi archívumot őrző, vagy fegyveres láda kicsinyített másának.
Ha első látásra valami nem nyilvánvaló, azonnal meg kell magyarázni – és nem biztos, hogy ez a legjobb hozzáállás. Mivel félmozdulatról van szó – számomra nincs sem kérdés, sem magyarázat. Esetleg egy következő falikárpiton (mint képregénykockán) kiderülhetne, hogy föl- vagy leveszi-e ezt az ékszert a szépséges Nő. És még az sem biztos, hogy ékszer az, mit kezében tart, mert én inkább virágkoszorúnak látom. A virágkoszorú jóval izgalmasabb, mint a halott ékkő, mert léte, sorsa van: kinyílik, elfonnyad, végül megszárad, s elporlik. Ez az eshetőség megállít, emléket idéz. De most nem engedem, hogy minden a felszínre törjön abból az emlékből. Volt egyszer egy ember, nagy tudású, okos és szép is, aki évekig törte a fejét John Keats
A lényeg, a fő kérdés számomra mégis az, hogy mit keres itt a fehér selyemsál, s miért nem érinti meg a Nő a kezével azt, amit fog? Ha jobban megnézem, ezen a Nőn semmi sincs a helyén. Keblén az ékköves boglár csálén áll, alsó ruhaujja felemás mintázatú, a felső, könnyű anyagú ruhaujj redői hullámzóbbak a kar mozdulatánál. És akkor még nem beszéltünk a csapzott, rendetlen hajáról, s a nevetséges, fejfedőjén magányosan meredező satnya tolldíszéról… Igen, a fehér sálat fogó kéz mozdulata izgat, mivel ez az anyag némileg bele van gabalyodva eme ékes koszorúba vagy nyakbavalóba. Talán választ lehet kapni a kérdésre, ha utánanézünk, mit jelent, s főleg miként értelmezték az elődök a sátor feliratát. Ezek után nem maradhat más hátra, meg kell látnunk a kendő – a becses tárgy (ékszer vagy virágkoszorú) –, valamint a sátorfelirat értelmének összefüggéseit. A felirat, az A mon seul désir magyar fordítása messze nem egységes, s csak néhányat idézünk közülük. A Maltéban Görgey Gábor „A magam vágya szerint”, Torday Aliz az e témáról szóló könyvében „Az én egyetlen kívánságom”, Tracy Chevalier-nél a fordító, Kiss Marianne „Az egyetlen vágyam” megfogalmazást találja a legalkalmasabbnak. Jómagam Lőrinszky Ildikóét érzem a pontos magyar megfelelőnek (Le Goff könyvében): „Egyetlen vágyamnak”, és kezdetektől fogva – a jelen írás címét is beleértve – az ő szavait idézem. A francia „a mon” és a „seul” szavak szinte eggyé tapadnak itt, s így nyernek hangsúlyt, fontos jelentést, amelyet a magában álló egyetlen szó ad vissza a legjobban. Magyarázatra már csak a „désir” – a vágy – szó vár, amely a mi nyelvünkben nem, de a franciák számára izgatóan enigmatikus. Mint már említettem, Yannick Haenel érzékeny írásában a vágyat a szerelem szóval azonosította. A korábban csak röviden idézett, atomokos Jean-Patrice Boudet középkortörténész A hölgy egyszarvúval és létrejöttének középkori forrásai („La dame à la licorne et ses sources mediévales d’inspiration”, 1999) című tanulmányában leltem meg azokat a magyarázatokat, amelyek a leginkább segítettek a gondolkodásban. Azt írja, hogy az „Egyetlen vágyamnak” sokak szerint lovagi jelmondat lehetett, amelyben a „désir” lemondást, megbékélést jelent – mi mást is jelentene, hiszen a lovagnak joga volt udvarolni, de birtokolni nem… Idéz más értelmezést is, miszerint a középkorban ismert volt a hatodik, az előző öt zsigeriénél magasabb rendű érzékszerv, a szív, és ez, a spirituális, a szívvel szeretés allegóriája jelenik meg a hatodik falikárpiton. Hosszasan elemzi, hogy a kor (XV. század vége) legnevesebb prédikátora miképpen okította imigyen a híveket. Boudet elfogadja azt a dualisztikus gondolatot, mely szerint a szív éppúgy az érzés, a vágy, az érzékiség, mint a fegyelmező ész központja, de aztán elérkezik az a pillanat, amikor mindent félresöpör és csak a feliratra figyel, mert azt érzi, ott rejlik a magyarázat, ott a titok nyitja. Elemeire bontja szét az A MON SEUL DÉSIR jelmondatot, és három anagrammát talál benne: 1. LE VI SENS D’AMOR, ami azt jelenti, hogy a szerelem nem más, mint a (fentebb fejtegettük) hat érzékszerv együttes mozgásba lendülése,
Mielőtt mindeneknek a végére érnék, érdemesnek látszik néhány szót ejteni a kék sátorra záporozó, aranyszínű eső- vagy könnycseppekről. Kik szerint méz az, a kéjé, azon én csak nevetek, és megint Rilkéhez fordulok, aki a következő túlcicomázott, de nekem mégis tetsző mondata szerint „Arany lángokkal csipkézett kék damasztsátrat” lát, és ő, Rilke vezet tovább, mert a láng, igen az kell, az hiányzik még a szöveg végéről. A láng és szív formáját réges-régen összekapcsolták a vizuális művészetek minden ágában és szintjén. De senki nem tudta számomra olyan megrendítően megjeleníteni és megértetni annak mély értelmét, mint Guillaume Apollinaire. A párizsi Père Lachaise temetőbeli sírkövén a Kaligrammák e szív formába írt mondatát betűztem ki: „Mon coeur pareille à une flamme renversée.” Magyar (sajnos nem elég pontos) fordításban: „Szívem akár a láng mely fordítva ég” (Rónay György). E képvers – túl azon, hogy egyszerre nyújt vizuális és gondolati (vers) élményt, igen egyszerű retorikai alakzatot, inverziót is magába rejt. Ha alaphelyzetben nézem a szívet, annak csúcsa lefelé, a gyönyör forrása, a genitáliák felé irányul, ha felfelé fordítom, csúcsa a transzcendencia felé mutat, a megőriz, átment az örökkévalóba, vagyis a korlátlan szabadságot jelenti. Ha egyszerre vagy egybefoglalva látom a két szívet, akkor a testi és a spirituális együvé tartozását érzékelhetem. Amikor most a lángra (lángszív) gondolok, és az inverziót engedem képzeletemben megjelenülni, akkor a lefelé fordított (élet)lángban csak a halált, a megsemmisülést látom, mert ha az ember megkapta a szerelmet, újdonságot már csak a haláltól várhat.
Az előző részek:
Párizs-szerelem 8. – Louise Bourgeois-t keresem…
Párizs-szerelem 7. – Isten irgalmazz!
Párizs-szerelem 6., Gasztrognomé – II. rész
Párizs-Szerelem 5.: Gasztrognomé – 1. rész
Párizs-Szerelem – Mocsárban és dombtetőn. A Quartier Latin
Párizs – Szerelem: M – mint Romouchka: Gary remake 2012-ben
Párizs-Szerelem: „Hol van most? Ki csókolja ujjait?”
{jcomments on}
