„Szürke zóna”. „Egy húszperces tett miatt tönkretenni egy nagyszerű fiatal életét?” „Ha szenvedést okoztam neki, bocsánatot kérek.” (A hangsúly a „ha” szócskán van, jellemzően olyan helyzetekben, ahol a napnál is világosabb hogy, igen, az illető bizony egyértelműen szenvedést okozott.” Ezek és ezekhez hasonló, egyre inkább a #metoo-ügyek állandó, szinte kötelező elemévé váló mondatok hangzanak el A vád című francia dráma tárgyalótermi részében.
A „húszperces tett miatt elrontani egy életet” érv valóban elhangzott egy tárgyaláson: a stanfordi diák, Brock Turner apja beszélt így fiának védelmében 2015-ben azon a tárgyaláson, amely A vád alapjául szolgáló, Les Choses humaines című bestsellert inspirálta. Nem véletlen, hogy A vád főszereplője, a szimpatikus, kiskutyaszerű, nagyon is szerethető Alex is épp stanfordi kollégiumából tér haza, hogy részt vehessen apja, a híres politikai újságíró és tévés személyiség állami kitüntetésén.
A film négy fejezetben mutatja be egy nemierőszak-vád történetét az előzményektől a bírósági ítélet meghozataláig. Az első fejezetben a fiú, Alex (Ben Attal) szemszögéből látjuk az eseményeket. Ez a rész mindent felsorakoztat, amiért a francia filmeket szeretjük: komplex, nagyon is sokszínű karakterek, izgalmas emberi sorsok és élethelyzetek jelennek meg a nagyszabású párizsi terek, gyönyörűen berendezett lakások, pazar irodák háttere előtt. Megismerjük a tehetős családból származó fiút, akire Stanford után ígéretes karrier vár, aki udvarias és figyelmes az idegenekkel, de magánélete és egy idősebb nővel folytatott viharos, határokat feszegető kapcsolata ellentmondásos.
Alexre mindenki nagyon büszke, mégsem várja se az anyja, se az apja, amikor hónapok után hazatér. A házvezetőnő fogadja, ő ad neki vacsorát. Az anyát Charlotte Gainsbourg (Ben Attal édesanyja a valóságban is), alakítja, a tőle megszokott módon csodálatos, erős módon. Feminista közéleti szereplő, aki épp a nők elleni erőszak megbocsáthatatlanságára hívja fel a figyelmet munkásságával, és később, ahogy kibontakoznak az események, kénytelen meghasonulni. Alex apja, Jean Farel (Pierre Arditi) népszerű, híres tévés személyiség, aki él a státusza nyújtotta lehetőségekkel, és minden nőt megszerez, aki csak a közelébe kerül. A szülők elváltak, és míg az anya megtalálta a boldogságot egy kedves irodalmár, Adam (Matthieu Kassovitz) oldalán, a csak magával foglalkozó, önző és mindenkin átgázoló papa elégedettnek tűnik, de nem boldog kiüresedett luxuséletében.
Alex meglátogatja anyját Adammal közös otthonában, ahol bemutatják a férfi lányának, a 17 éves, szelíd és szégyenlős Milának (Suzanne Jouannet). Anyja ösztönzésére Adam magával viszi Milát egy buliba, ahonnan elégedetten tér haza apja lakásába, ahol másnap reggel a rendőrség ront rá: nemi erőszakkal vádolják. Adam semmit sem ért, hiszen az ő felfogásában „a lány nem ellenkezett”. Előzetesbe kerül, és megkezdődik az ellene folyó eljárás.
A második részben Mila történetét látjuk. A komoly, céltudatos gimnazista lány az ortodox zsidó vallás szigorú szabályait betartó, boldogtalan anyjától költözött apjának derűs új otthonába, ahol elfogadó, szeretetteli szabadság veszi körül. Itt ismeri meg az Amerikából hazatérő, okos, szimpatikus, kicsit idősebb Alexet, aki egy este alatt bevezeti egy ismeretlen világba, ahol természetes az alkohol, fű és kemény drogok használata és a szexuális szabadosság. Az este végén sírva tér haza egy Uberben, és a borzalmas éjszaka után egy másféle rémálom, egy többéves jogi hercehurca veszi kezdetét.
A harmadik és negyedik fejezet a bírósági tárgyaláson történő eseményeket, illetve az ügyész és az ügyvédek záróbeszédeit, majd az ítélethozatalt mutatja be, a végzetes éjszakába visszarepítő néhány flashbackkel megszakítva. A tárgyalótermi drámák hagyományainak megfelelően feszült, jól felépített beszédek, logikusnak, kétségbe vonhatatlannak tűnő érvek hangzanak el, és nagyon kell figyelni, ki kit manipulál és hogyan.
Yvan Attal intelligens, elgondolkodtató filmjének az az érdekessége, hogy nem foglal egyértelműen állást, sőt, nem is igazán mutatja meg, mi történt egészen pontosan. Empátiával kezel minden oldalt, és nem ítélkezik ellentmondást nem tűrően.
A vád központjában a különféle, egymásnak ellentmondó igazságok vizsgálata áll. Kiderülhet-e valaha a teljes igazság? Létezhet-e olyan helyzet, hogy egyszerre igaz két egymásnak ellentmondó állítás? Előfordulhat-e olyan, hogy jó emberek rossz dolgokat tesznek, és hogyan kell dönteni ezekben a helyzetekben? Milyen jelentőséggel bírnak a kisebb-nagyobb hazugságok az online térben és azon kívül? Milyen felvetések relevánsak egy tett megítélésekor, és mi az, ami csupán rosszindulatú manipuláció? Mit jelent a konszenzus, és hogyan ismerhető fel? És amikor két igazság feszül egymásnak, hogyan érhető el, illetve elérhető-e egyáltalán egy mindenki számára megnyugtató lezárás? Felmérhető-e az ítélethozók felelőssége?
A velencei filmfesztivál versenyprogramjában bemutatkozó film kemény kérdéseket vet fel, amelyek körül egyelőre nagy a bizonytalanság, és amelyekkel rengeteg dolga van a társadalomnak. Az mindenképpen nagyon jó dolog, hogy ilyen erős alkotások keletkeznek, és a hatásukra ezek a fontos felvetések egyre gyakoribb témává válnak – a magánbeszélgetésekben és a közbeszédben egyaránt.
