Katonanóta (részletek) – Az én városom – 10. befejező rész
Salgótarján 100 / 10 x 10 fekete-fehér fotó
1976. június 30-án reggel kilencre szólt a katonai behívóm a tarjáni Kohász Művelődési Központba. (Leánykori nevén Acélgyári Olvasó.) Túl sok szép emlékem nem fűződött a helyhez, a kivétel Antonioni Nagyítása volt, amit itt láttam először, hét évvel korábban. Apám kísért el, busszal jöttünk Zagyváról, egy darabig szótlanul várakozott, aztán mikor kiderült, hogy Nagykanizsára visznek légvédelmi tüzérnek, elbúcsúztunk egymástól. Nem emlékszem már, hogyan jutottunk el leendő katonatársaimmal a vasútállomásra, a vonat 11’ 44”-kor indult Pest felé, ez valahogy megmaradt. Álltunk a peron összeráncosodott aszfaltján, sütött a nap, nehéz volt belegondolni, hogy most kezdődik a nyár.
A bevonulás előtti nap délelőttjén levágattam a vállig érő hajam, délután még egyszer utoljára kimentem a strandra. Kedd volt, a barátaim dolgoztak, egyedül napoztam és olvasgattam a medence partján. Két ismerős lány összesúgott a közelemben, azt hiszem, nem tetszett nekik, amit láttak.
Éjfélkor szálltunk fel a Déliből induló kanizsai személyre, addig közös kocsmázás Budán, egy darabig az utolsó. A vonat hajnalban ért a Balatonhoz, kihalt utcák vezettek a parthoz, a víz csendes volt. Az elkövetkezendő két évben jó párszor végig néztem ezt a tájat többnyire fájó szívvel, mint akit végleg kizártak egy vágyott helyről. Főleg a laktanyába visszatérő utak okoztak traumát, amikor a vonatablakból kinézve láttam, hogy vasárnap délután a lányok sárga bikiniben, felfújt gumimatracokkal a hónuk alatt sétáltak a strand felé.
Az állomásról teherautóval vittek a laktanyába, a civil ruháinkat elvették, néhány perc zuhanyzás után már jött is a később még sokszor hallott mondat: Mit csinál katona, már vízköves a háta! Egy sátorban zöld gyakorlót adtak mindannyiunkra, alig ismertük meg egymást, amikor kiléptünk a fényre. Reggelire virslit kaptunk mustárral, aztán fölvezényeltek a körletbe, ahol mindenki elfoglalta az ágyát és a szekrényét. A mellettem lévő fekhelyre egy szőke fiú költözött, aztán valahogy úgy alakult, hogy 24 hónapon keresztül mindig szomszédok maradtunk. A leszerelésünket követően csak egyetlenegyszer futottunk össze, emlékszem, semmit mondó dolgokról beszélgettünk és többé nem is találkoztunk.
Elkezdődött a kiképzés, kúsztunk, másztunk a laktanya közelében lévő mezőkön, forróság, légszomj, rosszullét, vezényszavak pattogása, köpködtük a szánkba kerülő fűmagokat, majd csak elmúlik ez is, gondoltam magamban.
Egyszer, egy ilyen délelőttön kiadós zápor lepett meg minket, a közeli erdő fái alá menekültünk. Néhányan egymás szavába vágva arról vitatkoztak, hogy az Adrián melyek a legjobb üdülőhelyek. Ettől valamiképp rosszkedvű lettem, mert úgy éreztem, én soha nem fogok eljutni a tengerhez. És egyébként is, két évig nincs nyaralás, üdülés, csak a véget érhetetlen reménytelenség, amiből nem lehet kimászni. Visszafelé nótát vezényeltek:
„A csatába indul már a sok tüzérlegény! Három, négy!”
Az egyik fiú, aki előttem ment a sorban, csámpás mozdulatokkal utánozta a zászlós elvtárs járását, és már lőttek is a szomorúságomnak.
Aztán az első őrszolgálatban a felállított őr kötelezően előírt vezényszavai helyett, miszerint: Állj, ki vagy? illetve: Állj, vagy lövök!, én azt kiáltottam az érkező őrparancsnok felé, hogy: Állj, vagy ki vagy? Ezt aztán hónapokig mesélték egymásnak a cimborák, mindig nagy nevetések közepette, igazi szállóigévé vált, egyszer még nekem is elmesélte valaki, hogy egy balfasz kopasz milyen hülyeséget mondott az őrhelyén.
De a legnagyobb poént a szolgálatvezetőnk produkálta, persze akaratlanul, aki egy reggeli eligazításon kiselőadásba kezdett arról, hogy milyen csúnya dolog a laktanya ablakából fütyülni és kiabálni az utcán sétáló hölgyeknek. És különben is – vonta le a végső konzekvenciát – ne füttyögjenek minden b… k… után, mert sohasem lehet azt tudni, hogy melyik tiszt elvtárs felesége!
Volt egy szakaszparancsnokunk, Andrasech hadnagy, amúgy csont alkoholista. Persze a laktanyában nem ihatott, viszont amikor hazament, lehúzott egy üveg puerto ricoi rumot, legalábbis így mesélték az öreg katonák. Ezért aztán reggelente iszonyatos másnaposságtól gyötörve tartotta a foglakozásokat, és kompenzálásként válogatott kínzásokat eszelt ki a sorállománynak. Az egyik „jó” szokása például az volt, hogy mondott egy aktuális viccet, majd amikor a katonák térdeiket csapkodva, hangos hahotában kezdtek, valami eszelős hangon rájuk ordított: „Volt röhögni?!” Mondanom sem kell, hogy a nevetésből hirtelen a jeges félelem vermébe esni komoly lelki megrázkódtatást jelentett.
(…)
1978. június 14-én szereltem le. Átlagos nyári nap volt, reggel mindannyian farmert húztunk a gyakorló helyett, sőt, én farmeröltönyt. Egyenruha volt az is persze, de ezen akkor még nem sokat gondolkodtunk. Olyan vonattal hoztak haza, amiről Pest és Hatvan után még Kisterenyén is át kellett szállni. Üvegből ittuk a Borsodit, de nem igazán esett jól. Csalódás volt ez a nap, mert az annyiszor elképzelt szabadság érzése valahogy elkerült bennünket.
Este a tarjáni barátaimmal Mini koncertre mentünk. Az Ifjúsági Ház melletti kocsma zárva volt, így a boltban vásárolt langyos Unikumot szopogattuk fancsali képpel, de a dalokat már együtt énekeltük a zenekarral. (Vissza a városba) Ja, és ekkor láttam először és utoljára Pataki Ágit fürdőruhában…
(…)
Az újra kezdődő civil élet egyik gyakori, visszatérő álma, hogy ismét katona az ember, és megint nehezebbnél nehezebb helyzetekben találja magát, míg végül verejtékezve fölriad. De néhány évvel később az utolsó álmom már megengedőbb volt. Ott álltam az egykori laktanyám folyosóján és lelkesen magyaráztam az engem elkísérő feleségemnek: – Nézd, ezen az üvegezett ajtón léptünk be a körletbe, ez volt a KISZ-klub! Az álomemlék nagyon beégett, gyakran elképzeltem, hogy egyszer majd a valóságban is visszatérünk, és mindent ugyanúgy bejárunk.
Pontosan 24 évet kellett várni erre a pillanatra, de 2012 nyarán, egy balatoni üdülés alkalmával eljutottunk Kanizsára. A laktanya egy része – amit még a húszas években építettek – ipari park lett, a többi épületet meg az enyészet rágta. (Persze lehetséges, hogy mire ezt leírom már változott a helyzet.) Szabadon sétálgattunk az udvaron, de a sorkatonai állomány körlete zárva volt. Egyszer csak megállt mellettünk egy autó.
– Itt volt katona? – kérdezte a sofőr.
– Igen, – válaszoltam – ennyire látszik?
– Meg akarja nézni belülről? Mert akkor beengedem! – mondta és levette a lakatokat a főbejáratról. Hát így mentünk végig Mártival az egész elhagyott laktanyaépületen, miközben folyamatosan meséltem neki, és mutogattam a helyiségeket, hol mi történt. És egyszer csak hirtelen ott álltunk újra, ahol már jártunk együtt, abban a réges-régi álomban.